Nem csitul az azeri ballépés

Bevett gyakorlat két ország között, hogy börtönbüntetésüket töltő személyeket átadnak hazájuknak. No, nem azért, hogy a bűnös utána szabadon élhesse a világát – hanem, hogy a büntetés végrehajtását saját országában folytassa.
Évente tucatnyi ilyen eljárásra kerül sor. Ám ezek közül kiemelkedik az azeri Ramil Szafarov esete.

Az azerbajdzsáni katonatiszt 2004-ben NATO-békeprogram során tartózkodott Magyarországon – hasonlóan több örményhez. A két nép viszonya Karabah hovatartozása miatt rendkívül feszült, s ez nem volt másképpen a tisztek között sem. Későbbi vallomásaiban Szafarov ugyan ellentmondásba keveredett közvetlen indítékait illetően, az azonban tény, hogy az egyik éjszaka származása miatt baltával agyonverte az örmény Gurgen Markarjánt.

Tettéért a magyar igazságszolgáltatás életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte. Összesen nyolc, fogságban töltött év után azonban múlt pénteken – további büntetését letöltendő – Azerbajdzsánba szállították. Itt viszont azonnal szabadon engedték a nemzeti hősként ünnepelt gyilkost, sőt lakáshoz juttatták, ráadásként pedig visszamenőleg elmaradt fizetését is megkapta.

Az örmények reagálása azonnali volt és heves. Spontán dühükben néhányuk a magyar konzulátus elé vonult, amelynek portáját paradicsommal dobálták, a magyar zászlót letépték, megtaposták és fölgyújtották.

Nem késett a hivatalos állásfoglalás sem. Szerzs Szargszján államelnök összehívta biztonsági tanácsát, majd kijelentette, hogy megszakítja a diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal.

Magyarország, hogy mentse, ami menthető, már szombaton kifejezte nagyrabecsülését az örmények iránt. Vasárnap Németh Zsolt államtitkár bekérette az azeri nagykövetet, akinek Baku eljárása miatt tiltakozó jegyzéket adott át. A sajtónak pedig kiszivárogtatták azt a hivatalos levelet, amelyben az azeri igazságszolgáltatás korábban megígérte, hogy Szafarovot rács mögött tartja.

Amikor két ország között megszakadnak a hivatalos kapcsolatok, akkor értékelődhet fel az egyházak szerepe. Ez történt most is. Erdő Péter bíboros, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke együttérzését fejezte ki I. Karekin ortodox egyházi vezetőnek a sokat szenvedett örmény nép iránt. Az egyházi vezető ezzel utalt az örmény genocídiumra is, amely során másfél millió örményt irtották ki a törökök. A református és evangélikus egyházi vezetők, Bölcskei Gusztáv és Gáncs Péter mindemellett azt is megírták, hogy „nem kételkednek a magyar hatóságok intézkedésének törvényszerűségében, de annak következményeit elítélik”.

Az egyházi állásfoglalás azért is rendkívül fontos, mert a keresztény Örményország iszlám tenger közepén fekszik. Három szomszédja, Törökország, Irán és Azerbajdzsán lakói muszlimok (bár Törökország jobbára szekuláris), egyedül Grúzia keresztény ország, ám az örményeknek velük is területi vitájuk van az ott élő 340 ezer honfitársuk miatt.

Az esemény nem kerülte el a nemzetközi diplomácia figyelmét sem. Tommy Vietor, az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsának sajtótitkára közleményben tudatta, hogy Obama elnök mélységesen sajnálja, amiért az azeri kormány szabadon engedte a Magyarországon életfogytiglanra ítélt Szafarovot. Ugyanakkor Magyarországtól is magyarázatot vár arra, hogy a térség törékeny békéjét veszélyeztetve miért adta át Azerbajdzsánnak a gyilkost.

A szinte azonnali amerikai reagáláson nem szabad csodálkoznunk. Ne felejtsük, az USA elnökválasztás előtt áll, s az országban élő örmények szavazatai számosabbak, mint az azerieké, nem beszélve a közösség némely dúsgazdag tagjának az adományairól. Másfelől, ahogy említettem, Örményország határos Iránnal…

Elemzők, különösen az oroszok, ugyanakkor kizárják, hogy Amerika ne tudott volna a készülő magyar lépésről. Ez ugyanis súlyosabb annál, mint hogy egy NATO-tagország ne tájékoztatta volna róla Washingtont. És még csak az sem biztos, hogy az amerikaiak azt olyan nagyon ellenezték. Örményország alapvetően oroszbarát politikát folytat – meggyőződésük, hogy a területükön állomásozó orosz csapatok nélkül már régen lerohanta volna őket Törökország –, nem baj tehát az, ha fricskát kaptak, vélik a szakértők. Különösen akkor, amikor Moszkva akadályozza a hatékonyabb Szíria elleni fellépést, és Iránnal sem az elvárt keménységgel bánik. De ez a fejtegetés már messzire vezetne…

Számunkra érdekesebb, milyen érdekünk fűződött nekünk a kiadatáshoz. Mert az bizonyosnak vehető, hogy Szafarov szabadon engedése csupán a diplomáciai jegyzékek szintjén lepte meg a politikusokat. Arról ugyanis még nem hallott a világ, hogy egy olyan személyt, akit egy gyakorlatilag teljhatalmú államelnök, Ilham Alijev már évek óta nemzeti hősként emleget, egy percig is börtönben tartsák.

Ha tehát tudtunk a várható fejleményekről, s mégis megtettük, annak nyomós oka lehetett. Leggyakrabban hárommilliárd eurót (kb. 870 milliárd forint) emlegetnek. Ekkora összegért vásárolna Azerbajdzsán államkötvényeket. „Akik ilyent állítanak, azok túlságosan élénk fantáziával vannak megáldva”, hárította el a feltételezést Szijjártó Péter államtitkár. Lehetséges, ám azért az sem logikátlan feltevés, hogy ekkora összeg tágítaná a magyar tárgyalási pozíciókat a Nemzetközi Valutaalap küldötteivel…

Az azeri olajalap sietett világgá kürtölni, hogy nem tervezi magyar kötvények vásárlását. Etikai megfontosból egyébként talán így járunk jobban. Különben sosem mosnánk le magunkról, hogy pénzért áruljuk a gyilkosokat. S a kérdés ettől válik még talányosabbá. Ha Magda Marinkót, a mészárost sosem jutna eszünkbe kiadni a szerbeknek, Clodót, a bombagyárost a németeknek vagy Josef Rohacot, a bérgyilkost a cseheknek, miért pont Szafarovot engedtük el, beletenyerelve ezzel a világ egyik legveszélyesebb, legtöbb halálos indulattal fertőzött gócpontjába? Marad tehát a kérdés, vajon mi lehetett az az érdek, amiért Magyarország, több ezer kilométerre az azeri–örmény határtól, ebbe a kalandba keveredett?