Ők bármit kibírnak

Kilométert közelítő sor áll a röszkei határátkelőhely kilépőoldalán. Szerbek, törökök, makedónok, magyarok. Szerb, magyar, német, osztrák rendszámmal, de némelyikről azt sem tudni, miféle lehet. Zömében nagy, viszonylag új autók, tetejükön csomagtartó, bicikli, bent az egész család. Fejkendős asszonyok kukucskálnak a lefüggönyözött ablakok mögül, gyerekek mozgolódnak a hátsó üléseken, miközben a családfő a volánnál teljesít szolgálatot. Minden műszerpult fölött ott az elmaradhatatlan GPS-navigáció, amelynek a jeleit követik – mint valami vonuló, egzotikus madárfaj – egészen hazáig.
Már persze ha eldönthető még, hogy hol is van a haza.

– Ausztriában, Németországban és a Benelux államokban június elejétől augusztus elejéig adják ki az egy hónapos nyári szabadságot – magyarázza Szenti Szabolcs, a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője. – Ez Röszkénél a csütörtöktől vasárnapig terjedő időszakban szokott torlódást okozni. Gondoljon bele, olykor egy hétvégén százötvenezer ember kel át a határon, ez majdnem egy Szeged nagyságrendű város lakossága.

Ma szombat van, ami elvileg csúcsidőszak, de a sorok gyorsan apadnak. A torlódást eddig is inkább az okozta, hogy a szerbeknél a belépőoldalon már a magyar átkelőig értek az autók, de hirtelen az ottani határőrök is lendületet vesznek.
– Érdekes emberek a szerbek – tűnődik Fatih, a Szegeden vendéglátással foglalkozó török vállalkozó, aki tolmácsként jött el segíteni nekünk. – Csak akkor dolgoznak, ha van kedvük.

Mi inkább arról érdeklődünk, hogy nem lehetne-e enyhíteni az ellenőrzést, ha ilyen sok embert kell átengedni a határon.
– Ez itt Schengen külső – válaszol egy tömör kifejezéssel Szenti Szabolcs, mindent megmagyarázva: aki itt átlép a határon, szabad az útja Németországba, Franciaországba, Nagy-Britanniába. Ezért a magyar rendőröknek alaposan meg kell nézniük, kit engednek át. Bár mi engedéllyel kóricáltunk a határátkelőn, de egy német egyenruhát viselő rendőrtiszt – a Frontex ügynökség képviselője, aki a német autókkal, állampolgárokkal kapcsolatosan nyújt segítséget a magyar hatóságoknak – így is rászólt az egyenruhásokra, hogy mi miért léphetünk be az Európai Unióba ellenőrzés nélkül.

– Azt gondolná az ember, hogy aki tilosban jár, az nem Európa legnagyobb közúti határátkelőjénél próbálkozik – folytatja Szenti. – De itt is megpróbálnak hozni kábítószertől kezdve az illegális migránsokig mindent. Olyat is tapasztaltunk, hogy az anyukának nem volt útlevele, ezért letakarták pokróccal, és az ölébe ültek, mint egy fotelbe. Az uniós állampolgárokat és a magyarokat egyedi kockázatfelmérés alapján átengedhetjük, de a harmadik országok polgárait, illetve az autójukat minden alkalommal végig kell futtatni a számítógépes rendszeren, ami személyenként fél-egy percet vesz igénybe. Még akkor is, ha mondjuk az autó német rendszámú.

– Ezen a határon kell a legtöbbet várni – mondja a harmincas apuka, aki mögött már tizenöt óra út áll, és legalább annyi előtte. Tíz éve Németországban él a feleségével, egy csomagolóüzemben dolgozik, és minden évben egyszer megy haza a családjához – ami az ő esetében a szüleit jelenti. Hátul az unokatestvér, akit Ausztriában vettek fel, mellette gyerekülésbe szíjazva egy három-négy év körüli kislány.

– Nem rossz neki egész nap az autóban? – kérdezem az apukát, aki elmosolyodik:
– Török gyerek, kibírja. Részben miatta is megyünk, hogy lássa Törökországot.

Az út hosszú és gyötrelmes, bármelyik irányba mennek is. Nyugat-Európában – amelyhez ilyen szempontból most már Magyarország is hozzátartozik – kulturáltak az autópályák és akadálytalanul lehet áthajtani a határokon. Bár abban a legtöbben egyetértenek, hogy útjuk során Röszkén a leghosszabb a határátkelés, mégis meglepően pozitívan nyilatkoznak a magyar hatóságokról: az általunk megkérdezett törökök nem panaszkodtak az elbánásra. A magyar rendőrségnek az a legnagyobb bánata, hogy hiába próbálják meggyőzni a törököket, legalább a legnagyobb torlódások idején tegyenek egy ötven kilométeres kerülőt Tompa felé, ahol gyakorlatilag várakozás nélkül tudnának átkelni. Sem a vendégmunkásoknak szóló, török nyelvű újságokban feladott hirdetésekre, sem az M1-esen villogó fényreklámokra nem hallgatnak, csak a GPS-navigáció utasításait követik. Az utóbbi időben négy órát meghaladó várakozási idő esetén még Röszke előtt egyszerűen elterelték őket a másik határátkelőre.

Egyetlen ötvenes férfi ejtette el, hogy a szlovák határon sokat kell várni, de maga sem volt benne biztos, nem Szlovéniára gondolt-e, ami nem is esik útba. Röszkén innen csak a végtelenül sorjázó kilométereket kell lenyeletni az autóval, megbirkózni a monotóniával és a kényelmetlenséggel. Röszke után jönnek a másfajta kalandok. A vendégmunkások némelyike panaszkodik a szerb rendőrökre, hogy saját zsebre bírságolnak, de a szerb utakkal meg vannak elégedve. Bulgária a legrosszabb szakasz: a Szófia körüli utak legendásan rosszak és nagyok a torlódások, egészen a közelmúltig a rendőrök is sokat kellemetlenkedtek az átutazókkal.

– Elvették az útleveledet, beültek vele a kocsijukba, és nem adták vissza, amíg nem adtál nekik pénzt – mesélte egy negyven körüli családapa, aki egy-két éve nem tapasztal hasonlót. – De lehet, hogy csak engem kerülnek el.
Menet közben többször megállnak pihenni. Aki Törökország belső vidékeiről indul, az egy éjszakát alszik Isztambulban ismerősöknél, vagy valahol közelebb a határhoz. Bulgárián, ha tehetik, megállás nélkül húznak keresztül: a balkáni ország az egyetlen, ahol nem biztonságos aludni. Utána viszont ott állnak meg, ahol éppen rájuk tör az álmosság. Keresnek egy pihenőhelyet, ahol sok utazó török állt meg éjszakára, a sorstársak így egymásra is vigyáznak. Elvackolódnak a lefüggönyözött, bálnaszerű, egyterű autókban, a testvérek összekapaszkodnak, kezek és lábak gabalyodnak egymásba, így szuszognak hajnalig. Akkor a legidősebb gyerek kibontakozik, elballag a benzinkútra, ahol van wi-fi, és okostelefonján elolvassa a német híreket.

– Amíg kicsi vagy, egy hatalmas buli az egész. Izgalmas kaland az út, gyönyörű országokat szelünk át. Ilyenkor együtt van a család, egész úton beszélgetünk, zenét hallgatunk, énekelünk. Ami most nekem különösen fontos, mert egyébként a mindennapokban már nem élünk együtt – mondja angolul Pinar Bakirhan, a huszonéves török lány, aki három testvérével és szüleivel igyekszik Hollandiába. A tízéves öccse kormányoz, míg a népes család nekifeszül a családi egyterűnek, és előrébb-előrébb taszigatják a senki földjén.

– Azért csináljuk, hogy egy kicsit megmozgassuk a tagjainkat – magyarázza Pinar, majd folytatja a korábban megkezdett gondolatot. – Ahogy nőttünk, úgy lett az egész út egyre kényelmetlenebb. Egyre kevesebb a hely a kocsiban, úgy kell helyezgetni magunkat az alváshoz, mint a Tetris játék kockáit. Megfájdul a hát, elzsibbadnak a tagok, és maga az úti cél sem olyan vonzó már. Ez az öt hét korántsem a pihenésről szól: egy végtelen rohanás az egész, hogy minden rokont, barátot meglátogassunk, mindenkire jusson egy kis idő. Én jövőre valószínűleg otthon is maradok.

– Melyik országot érted az alatt, hogy otthon? Hollandiát vagy Törökországot?
– Hollandiában születtem – válaszolja Pinar –, ott jártam iskolába, ott dolgozom, holland állampolgár vagyok. Van török útlevelem is, de nekem már Hollandia az otthonom.

Éles a határvonal a szülők és a gyerekek generációja között. Az általunk megszólított törökök közül a legfiatalabb első generációs vendégmunkás tíz éve él kint, a legidősebb harminckét éve. Mindegyikük gyerekei európai uniós állampolgárok.

– Amikor a világon bárhol egy rendőr a kezébe veszi az én török útlevelemet, akkor valószínűleg teljesen más bánásmódban lesz részem, mint a fiamnak, akinek német útlevele van – jegyezte meg enyhe keserűséggel egy negyven körüli török férfi. Aki azt is hozzátette: három gyereke közül csak a tizenhét éves fiát érdekli Törökország, a másik kettő inkább tehernek érzi az évenkénti vonulást. Amire azért van szükség, mert a szülők generációja beilleszkedett ugyan Hollandiában, Németországban, Ausztriában, de még ezernyi szállal kötődik Törökországhoz: ott van az idős apja, anyja, a testvérei, a barátai.

– Hogy lehet, hogy Törökországban vannak a barátai, amikor minden fontos esemény távol, nélkülük történt az életében? – kérdezem hitetlenkedve az ötven körüli török férfit, aki huszonkét éve dolgozik Ausztriában egy kavicsbányában, három gyereke született ott, mind a hármat ott nevelte fel, és most a nyugdíjra készül.

– Hogy ki az ember barátja, az viszonylag korán eldől – magyarázza a férfi –, és én mindig tartottam a kapcsolatot az enyémekkel. Ez nem jelenti azt, hogy Ausztriában nincsenek barátaim, sőt, érdekes módon ott inkább osztrákokkal járok össze. Beilleszkedtem Ausztriában. De azért ott egy kicsit mindig idegen leszek.

Feltettük a kérdést sok vendégmunkásnak, hogy nem akar-e visszatérni Törökországba. A legtöbben nemmel feleltek, bár azt is hozzátették: az utóbb időben olyan magasra szöktek az árak Nyugat-Európában, hogy el kellett gondolkozni azon, nem érné-e meg jobban hazaköltözni Törökországba. Ezt csak azok fontolgatják komolyan, akiknél közel a visszavonulás: egy német nyugdíjjal Törökországban igen jól lehet élni.

Kérdés, hogy ha ennyi szállal kötődik az ember egy másik országhoz, lehet-e még változtatni. Valószínűleg nem, és ez elsősorban a gyerekek miatt van így. Akiktől Törökország pont ugyanannyira áll távol, mint az az idegen föld, ahol születtek és élnek. Ahogy Pinar Bakirhan mondta: Nyugat-Európában azért vagy idegen, mert bevándorló vagy, Törökországban meg azért, mert külföldre mentél boldogulni.

Végső soron csak az úton lehetsz otthon.