Csincsillában csúcstartó

A komáromi születésű Potháczky Lajos mindent tud a csincsilláról. Az 59 éves férfi hat anyával és két bakkal kezdte jó harmincöt esztendeje, ma viszont már a Magyar Csincsillatenyésztők Országos Szövetségének elnöke. Egyben olyan „birodalom” irányítója, melyhez több ezer csincsillatenyésztő és az évi 130-140 ezer felvásárolt csincsillaprémet feldolgozó üzem tartozik.

– Panaszra nincs okunk – mondja az elnök, miközben bejárjuk a korszerű csincsillatartó telephelyet. – Mikor tavaly Komáromban tartottuk a prémes állattenyésztők gyűlését, amire sok országból eljöttek a csincsillás szövetségi elnökök, a bejárás után mind azt mondták, hogy itt legalább 20 évvel előttük járnak! Kis szeplő a szép orcán: a tenyésztésben viszont Magyarország valahol a végeken kullog. Brazíliától a balti államokig, Lengyelországig és a prémminőségben élen járó dánokig jelenleg 3400 tenyésztővel állunk szerződésben, de közülük csak 200 magyar. Még a ’90-es elején is négyszer-ötször többen voltak a hazaiak.

– Ennek mi az oka?
– Jórészt az, hogy időközben – élen az energiával – rengeteg mindennek az egekbe szökött az ára. Ez a drágulás bennünket is a földbe döngölt volna, ha nem lépünk mindig idejekorán és nem fejlesztünk. Másrészt a tenyésztési kedv azért is megcsappant, mert hiányzik a minimum hárommilliós induló tőke. Megjegyzem, az lenne az igazi, ha valaki tízmilliót tudna erre szánni. Emellett hely is szükséges hozzá, ma ugyanis már több száz anyát kell tartani ahhoz, hogy a csincsillafarm eltartsa a családot. Arról nem is szólva, hogy a nyolcvanas években 12 ezerbe került egy csincsilla, körülbelül annyiba, mint egyhavi fizetés. Ma a munkabér – már akinek van állása – ennek általában a tízszerese, ugyanakkor egy jó prémű csincsilláért ma 18 ezret fizetünk darabonként. A környező volt szocialista országokban nem ilyen rossz a helyzet, a lengyeleknél, ukránoknál, románoknál lényegében változatlan a tenyésztési kedv.

– Pedig az ország aprófalvas részein, főleg keleten, szinte semmilyen munkalehetőség nincs, a segély is korlátozott, mégis üresen állnak az ólak, istállók – vetem közbe.
– Hiába, ha nincs induló tőke. A hazai csincsillatenyésztés akkor éledne újra, ha valamilyen formában támogatná az állam – mint ahogy teszi ezt számos mezőgazdasági tevékenységgel –, például kedvezményes kölcsönökkel. De a prémes állatok tenyésztésére még uniós támogatás sincs, a tagországokban is csak nemzeti forrásból támogatják. Például Dániában, ahol jól látják, hogy a csincsillaprémben van fantázia, hiszen – állatvédők ide vagy oda – világszerte keresettek a prémek. Mi is igyekszünk ezért lobbizni, ám eddig sikertelenül. Bemutató előadásokat tartunk, a velünk szerződőknek biztosítjuk a tartási technológiát, ellátjuk speciális táppal, a legkorszerűbb ketrecekkel, és korrektül fizetünk. A Wanger megléte óta egyszer sem fordult elő, hogy a termelőt a felvásárolt csincsillák után ne fizette volna ki idejében. Biztos megélhetés lenne sok családnak, mert a világon vagy 300 szőrmés cég csak tőlünk vásárol alapanyagot. S ha sok magyar faluban volna csincsillafarm, gyakorlatilag ellátnánk prémmel az egész világot! Ám a magyar vevő nagyon ritka: vagy pénzes magánszemély, akinek az álma a csincsillabunda, vagy azon pár szűcsök egyike, akik tudnak bánni a kényes csincsillaprémmel – mert az külön tudomány! Nem véletlenül kameráztuk be a prémfeldolgozónkat: már egy kis hiba is nagy veszteséget okozhat a szőrmeállományban.