Magyar birtok kétes kézben

– Aztán mondja már meg nekem, miért annyira érdekes, hogy utat építettünk a hegyen? Az ilyesminek örülni kellene, nemde?

Hosszú, őszes szakállú férfi ágál az érdeklődésemre. Találomra álltam meg a háza előtt, amikor megpillantottam a kapujára tűzött papírt, rajta a feliratot: „Útépítésre befizetés itt”.

Pethőhenye, pontosabban most már Zalaegerszeg határában állok, a Hosszú-hegy nevezetű külterületi részen. Ami persze csak domb, elvégre Zalában vagyunk – ellenben csodaszép. A kilométereken át nyúló keskeny gerincen éppen csak az útnak van helye meg a két oldalán kicsiny házaknak. A belőlük nőtt hosszú parcellák a domb két oldalán csorognak le a hirtelen mélyülő völgyekbe. Távolabb erdők, legelők, horhosok. Hamisítatlan pannon táj.

– Az út miatt jött ide Pestről? Hihetetlen – hallgatom tovább a férfi méltatlankodását.
– Ön magyar, ugye? – igyekszem kizökkenteni a monológjából.

A férfi rám néz, aztán elneveti magát.
– Nem, amerikai vagyok.
Bemutatkozásra azonban már nem tudom rávenni, később is csupán mástól hallom, hogy a környéken Vilinek becézik.

– Persze, hogy magyar vagyok – legyint megadóan.
– Az útépítésért önmagában valóban nem jöttem volna idáig – válaszolok a kérdésére. – De azért a hirdetményért már igen – mutatok a villanyoszlopra.
Vili – nevezzük tehát mi is imigyen – a kezem vonalát követve a papírra mered.
A kifüggesztett papíron a következő szöveg olvasható:

– Még mindig nem értem, miért annyira érdekes ez a papír – méreget Vili egyre gyanakvóbban.
– Mert pincetulajdonosokról van benne szó. Márpedig itt külföldi állampolgárnak nem lehet tulajdona, mivel ez külterület – magyarázom.

Vili eddig sem volt túl kommunikatív, ám beszélgetésünk fonala itt végképp megszakad. Mit tehetek, indulok tovább az egyre borúsabb őszi időben, hátha találok közlékenyebb beszélgetőtársat, aki fel tudná számomra oldani a dilemmát: miképpen lehetségesek külföldi tulajdonosok ott, ahol a hatályos magyarországi törvény szerint nem lehetnek külföldi tulajdonosok?
Egyik-másik házon német felirat, például Marios-Ruh. Máshol Zu Verkaufen felirat hirdeti szintén németül, hogy az ingatlan eladó. A legnagyobb befizetőt, Müller Marikát keresem. Az épületben, ahová irányítanak, vékony férfi nyit ajtót:
– Marika nincs itt – magyarázza erős akcentussal. – Marika van zöld házban. Ötszáz méter – fordítja ki nyitott tenyerét, miközben kikísér és mutatja az irányt. – Miért keres Marika?

Hiába magyarázom neki, magyar szókincse az említett útbaigazításban nagyjából ki is merül.
– Újságíró vagyok – mondom neki, hátha a tőmondattal boldogul.
– Újságíró? Aha, érteni – hümmög, és gyors iramban visszatér az épületbe.
Hosszan csengetek, mire az említett hölgy kidugja a fejét az ajtón.
– Nem kívánok nyilatkozni – mondja, még mielőtt elmondhatnám, mi járatban vagyok.

Hiába magyarázom az asszonynak, hogy azt a bizonyos kifüggesztett papírt szeretném értelmezni, rajta a külföldi tulajdonosokkal, akik valójában nem létezhetnek – és mégis. Müller Mária hajthatatlan.
– Na, jól van, lehetséges, ám egyedül nem vagyok hajlandó beszélni. Fel kell hívnom valakit, csak az ő jelenlétében lehet riport. Holnap hívom – veszi át a névjegykártyámat, rajta a telefonszámommal.

Ameddig Müller Mária dönt, hajlandó-e szóba állni velem, addig se töltsük hiába az időnket, nézzük át a birtokunkba jutott iratokat, hátha közelebb jutunk a megoldáshoz. Az első éppen egy Müller Herbert Ernstné – ő Müller Mária – által szignált beadvány a pethőhenyei önkormányzatnak. Ebben teljes jogú meghatalmazottként azzal a kérelemmel fordul a képviselő-testülethez, hogy Hosszú-hegyen építtesse ki a közutat és a közvilágítást. A 2005 júliusában kelt beadvány mellékleteként a meghatalmazottak között már akkor több német nevet találunk: Pollhammert, valamint három Köberlt is, Geraldot, Veronikát, Karlheinzt.

Még érdekesebb az az aláírási ív, amelyen Hosszú-hegy Zalaegerszeghez való csatolását indítványozzák. Maga az elcsatolás zegzugos története külön riportot érdemelne; most csupán annyit, hogy az íven 27 külföldi nevét olvasom. Mellette ott áll az illetőségi helyük, többnyire Németország és Ausztria, de érkeztek Belgiumból is.

Ez a dokumentum azért különösen érdekes, mert – ahogy említettem – annak érdekében íródott, hogy Hosszú-hegy és két másik pethőhenyei településrész szakadjon el a falutól és csatolják azt Zalaegerszeghez. Igaz, hogy a népszavazáson már csak magyarok szavaztak, ám a kezdeményezésben a külföldiek is részt vettek.
Az pedig már a dokumentum pikantériája, hogy a külföldiek neve, lakcíme mellett magyar vezetéknevek is olvashatóak. Túlok, Dvornyik és a legtöbbször egy bizonyos Szekeres.

Ki lehet ő?
A megfejtés a harmadik dokumentumon található. Ez egy lajstrom, amelyen Szekeres Éva pethőhenyei lakos szerepel 42 helyen. Valamennyi hely egy-egy ingatlant jelöl.
Müller Mária tartotta az ígéretét, másnap visszahívott: nem nyilatkozik.

Mit tehet ilyenkor az újságíró? Néhány nap elteltével fotós kollégámmal ismét Hosszú-hegy felé vettük az irányt.
A külterület a korábbihoz hasonlóan kihalt, ám ezúttal mégis nagyobb szerencsével jártam. Az egyik háznál egy hetvenes éveiben járó, amúgy jó karban lévőnek tűnő férfi méricskéli az egyik ház ablakát.

– Karl Köberl – nyújtja a kezét.
Magyarul ugyan ő is gyatrán, írhatom, szinte egyáltalán nem beszél, ám amikor megérti, hogy újságíró vagyok, leteszi a zollstockot, és szó nélkül mutatja az utat a házába.
Németül magyaráz, közte egy magyar szót vélek felfedezni: zsebszerződés. És ingatja hozzá a fejét:
– Nem zsebszerződés – mondja anélkül, hogy kérdeztem volna.

Bizonyságul iratcsomót tesz elénk, benne vagy húsz lefűzhető tasak, telve iratokkal. Az első még 2000-ben kelt. Az idős férfi kiveszi az okmányokat és a kezembe nyomja. Az eladó az önkormányzat, olvasom – még az előző, azóta meghalt polgármester, Bencze Zoltán aláírásával, a vásárló Szekeres Éva, a haszonélvező Gerald Köberl, Karl fia, grazi tanár. Rajta helyrajzi számok 1024, 1081, 1084, 1085. Visszaadom, de látom, hogy a többi átlátszó, lefűzhető irattartó hasonló okmányokkal van telve.

Herr Köberl pedig közben rendületlenül magyaráz németül. Ha jól értem a szavait, egy-egy parcellához olyan háromszázezer forint körüli összegért jutott.
– Nem zsebszerződés – ismétli a fejét ingatva búcsúzóul.
Arról nem szól, van-e más szerződés is – aminek a tartalmát nem kötötte az orromra.

Bevallom, Müller Mária elutasítása ellenére nem csupán az újabb Hosszú-hegyi anyaggyűjtés miatt érkeztem ismét Zalába. Kérésemre Deák István polgármester felkereste pethőhenyei lakásán Szekeres Évát és kérte, beszélgessen velem. Hamarosan hívott is a faluvezető:
– Szekeres Éva néhány nap múlva várja.

Nem várt. A megadott címen hiába csengetek, az asszony helyett egy fiatalember kerül elő, aki a fiaként mutatkozik be – és készséggel megadja édesanyja telefonszámát.
– Ne haragudjon, de én nem mondtam a polgármesternek, hogy beszélgetni fogok önnel – hallgatom az asszonyt. A háttérben gyermekzsivaj. Az asszonyt éppen a szünetben érem el. Némettanár egy zalaegerszegi iskolában. Most már értem, miképpen ért szót a németekkel…

Mit tehetek, megpróbálok érvelni amellett, hogy a beszélgetés az ő érdeke is. Hiszen mi történhet az ügy nyilvánosságra kerülése esetén? Bűncselekményt nem követett el, a történet vége csupán annyi lehet, hogy a bíróság kimondhatja: a felek között színlelt szerződés köttetett, ami ezért semmisnek tekintendő. Következésképpen a külföldiek szépen hazamennek, az ingatlanok pedig visszaszállnak az eredeti tulajdonosra, akik a vásárlónak, ez esetben Szekeres Évának kifizetik a vételárat – legalábbis a most még érvényben lévő jogszabály szerint. Ha viszont egyik fél sem tárja fel a történteket, akkor jövő júniust, vagyis az új büntető törvénykönyv hatályba lépését követően egytől öt évig terjedő szabadságvesztésre számíthat, s nem csupán ő és a külföldiek, de a közreműködő közjegyzők és ügyvédek is.

– Most legalább három éjszaka nem fogok tudni aludni – hallom a vonal túlsó végéről Szekeres Éva hangját.
Nem volt szándékomban elvinni az asszony álmát. Meggyőződésem, hogy valóban az volna az érdeke, ha feltárná a történteket.

Érvelésemet egyébként László Zoltán Zala megyei ügyvédtől kölcsönöztem. Színlelt szerződésnek ugyanis az tekinthető, amikor azzal az ügyfelek a valódi célt leplezik. A valódi szándék egy másik szerződésben található, az ügyfelek „zsebében”. Ezt pedig akkor húzzák elő, amikor az érdekük kívánja. Például, amikor majd a külföldiek is korlátozás nélkül szerezhetnek földtulajdont Magyarországon, jelesül az egységes európai szabályozás életbelépését, 2014. június 15-ét követően. Addig azonban mindegyik fél mélyen eldugja a zsebébe.

– Mivel lehet bizonyítani, hogy valaki ilyen szerződést kötött? – kérdeztem az ügyvédet telefonon.
– A tények összerakásából. Nem életszerű az, hogy valaki tucatjával vásárol ingatlanokat, ám azokat külföldiek használják. Feltehető az a kérdés is, hogy miből vásárolta. Ha pedig az ügyészségnek efféle eset tudomására jut, akkor jogosultsága van megindítani a pert.

– Ahogy hallom, a külföldiek az elmúlt két évtizedben 17-féle módon szerezhettek földhasználati jogot. Ezek közé tartozhat a haszonélvezeti szerződés is?
– Nem ismerem a 17-féle módszert, de ez minden bizonnyal egy közülük.

Amit akartam, lényegében Szekeres Éva nélkül is megtudtam. Amikor visszatértünk a Hosszú-hegyre, a nap már lebukóban volt Ausztria felé. Néztem a villanyoszlopot, ahol a hirdetményt felfedeztem, azonban már csak a hűlt helyét találtam. Ahogy az egyik helybélitől hallottam, még aznap leszedték, amikor először arra jártunk.