Egy jótevő motoros banda az utakon

Két hete már álltak itt. Kezet fogtak, hátat paskolgatva egymást átölelték. Néhány baráti, férfias puszi is csattant. Szomorúan tapasztalták, hogy rájuk esteledett, ha tudták volna, néhány héttel rögtön visszatekerik az időt. Búcsúztak nehéz szívvel: úgy fest, vége ennek a szezonnak is. Az ígért évzáró vacsora legfeljebb szépségtapaszul szolgált, ami takarja a bajt, de nem gyógyítja azt. Mert mély sebet üt a lelkeken a szezonzárás: motorozó embert nagyobb bánat aligha érheti, mint amikor a masináját fényesre csutakolja, s hogy baj ne érje, a garázsba tolja, tavaszig letakarja.

Jó, jó, ha teheti, hetente egyszer-kétszer leoson, megszemlézi: megvan-e mindene, történt-e baja időközben? S ha már lement, újra megtisztogatja, hiszen a szálló por, tudjuk, tüdőt, gépet nem kímél. Titkon még beindítja a masinát: ha nem ülhet rá, legalább a hangját hallja. Persze rövid ideig, másokat nem zavarón. Még vacakol az akkumulátorral is, nehogy a téli hónapokban lemerüljön, tönkremenjen.

De csekélyke kárpótlás, sovány vigasz ez! Motorosnak a rossz idő olyan, mint pecásnak a tartós horgászati tilalom. Csak sóhajtozik, próbálkozhat bármivel, semmi se jó. Nem találja a helyét.

Szerencsére, a motorbicikli is majdnem olyan, mint a családi ház: sosincs egészen kész, mindig muszáj igazítani valamit. Ide tükör kerül, új, csillogó bukásgátló, lábtartó, lecsüngő, dizájnos táska. A kipufogóból lehet nagyobb, hangosabb, hogy még kezdő autóvezető is messziről meghallja. Biztonsági okból se árt, ha jut belőle a túloldalra is. Egy a lényeg: a motor hasonlíthat, de nem lehet olyan, mint másé. Hallom is: ha magamnak haragost szeretnénk, dicsérjem a tulajdonost, hogy szép a motorbiciklije, tegnap kiköpött ilyet láttam a körúton. Motoros e sértést soha meg nem bocsátja.

Jóságos, adakozó az idei ősz! A négynapos ünnepi hétvégén évszázados melegrekorddal kedveskedik. A világháló megtelik csalogató üzenetekkel: ki a természetbe! Gyalog, biciklivel és motorkerékpárral, persze. Elő a gépekkel, guruljunk egyet, idén egy utolsót, a jó érzés okán a Velencei-tó körül.

A motoros, állapíthatom meg, fegyelmezett, pontos nép. Tíz órára hirdették a találkozást. Tíz előtt öt perccel még senki sincs közülük a benzinkútnál. Emelgetjük a fejünket. Elmarad a gurulás? Nekünk elfelejtettek szólni?
Mielőtt komolyan aggódnánk, hogy ide hiába jöttünk, három perccel tíz előtt begurul az első gép, és pontban tízre tizenhat Honda Shadow chopper itt van. Eljött Farkas Tomi, Rodox, Red Bull Zoli, Pipás, Jana és a többiek is, hiánytalanul. Négyen csatlakoznak még hozzánk a tónál, halljuk. Ők a környékről érkeznek. Jó az idő, ki kuksolna ilyenkor otthon, ilyen alkalmat nem mulasztana.

Csak a teljesség kedvéért: jött még bónuszként egy BMW is, ő régi ismerős, meg „egy nagy testvér”, egy 1800 köbcentis Honda, hátul „csomagként” velem, a tollforgatóval. Kilógunk a sorból, s hogy az összképen ne rontsunk, mi zárjuk a felvonulást. Illetve majdnem: mert a sor legvége, a zárás Janáé. Ott mindenre, mindenkire ügyelnie kell – legvégül csak rutinos motoros haladhat, ez alapszabály.

– Még jó, hogy két hete könnyezve elköszöntünk egymástól és lezártuk a szezont – reklamál Pipás. A neve onnan van, hogy a pipájától meg nem válna, talán így is alszik. A sisakja is olyan, ha úri kedve úgy diktálná, menet közben is akár szívhatná. Szakállas, kópé arcú ember.

– Az két hete volt! Ma meg ma van. Miért ne zárhatnánk akár kétszer a szezont? – feleli Farkas Tomi, a chopperes baráti kör elnöke. Gyors tájékoztatásba kezd. Körbeálljuk az elnököt, vannak új arcok is a csapatban, mindenkit nem ismer, a „játékszabályokat” ismerteti. Lediktálja az útvonalat, azt is, hol mire kell figyelni. Ő megy elöl. Mögötte Rodox, harmadik Red Bull Zoli, majd Pipás, útközben ők biztosítanak, Jana ugyebár a záró ember. – Kettes sorban, cipzárban haladunk, 90 fölé senki se megy, senki nem előz, nem brahizik. Legfontosabb a biztonság! Senkit nem akarok sérülten látni vagy később a kórház intenzív osztályán látogatni. A motorok, gondolom, rendben, a tankok teli. Nem állunk meg, csak Pákozdon, a doni emlékhelynél – sorolja a legfontosabbakat Farkas, aki le sem tagadhatná, hogy civilben informatikai mérnök. Lényegre törően, határozottan beszél.

Tizenkét éve motorozik, hét éve megvan a Shadow-ja. Különös jószág ez, az ember úgy érzi, mélyen, szinte a földön ül. Kényelmes, megbízható motor. Száguldozni nem lehet vele, inkább cirkáló ez, de szépen, nyugodtan elvisz akár a világ végére is. Másik motoros baráti körhöz tartozott. Sok minden nem tetszett ott neki. Kivált, megalakították a Honda Shadow baráti társaságot. Otthon sincs zűr, hogy örökké a haverokkal lógna: ha a neje, gyereke is jönni akar, jöhetnek ők is, mint ahogy más is hozhatja nejét, barátnőjét. Mi ilyenek vagyunk, sorolja.

Beindítják a motorokat. Az aszfalt megmozdul a talpunk alatt. Ezernél több lóerő dübörög. Mielőtt mögé huppanhatnék, „pilótám”, Kiss L. György gyanakodva néz, méreget:
– Zoli, szoktál te motorozni egyáltalán? – kérdezi gyanakodva.
Arcom elszánt, mint csatába induló harcosé. Nem is értem a kérdést. Hogy jön ez ide? Miből gondolja, hogy nem? Jó, mondjuk, bukósisakot, kesztyűt, szemüveget tényleg nem hoztam. Sisakom nincs, nekem az nem stílusom. Nem baj, kezdte ő, gondolta, hogy így lesz, azt majd ad. A kezem nem fázik, s ha szemembe süt a nap, becsukom, nyugtatom. Kiss fejet csóvál, matat a csomagtartóban, kerül mindkettő. Magamra kapom gyorsan, de látom, továbbra is néz. Mit bámul ez rajtam? A motoros¬kabátot speciel kölcsön kaptam. Nem új, de megkímélt állapotban van, telerámolták különféle merevítővel. Nehéz is, akkora vagyok benne, mint az Alföld. Kritikus szem talán felfedezi: lehetne nagyobb is. Ujja rövid, derékban, mellben, pocakban, hónaljban szorít, de végül is néhány órát akár levegő nélkül is kibírok. Aki kölcsön adta, nem törődve azzal, hogy az utcán, a kapuban áll, a nadrágja szárát felhúzta, úgy mutatta, hogy fém van a bokájában, csípőjében, a derekában. Papírokat hord magánál, ha repülőre száll, nehogy terroristának higgyék, amikor bejelez a fémérzékelő detektor. Úgy raktak össze, mint a mozaikot, újságolta. De jó ruha ez, engem megvédett. Azért vigyázz magadra, tanácsolta.
– Már gyerekkoromban imádtam a motorozást, mágnesként vonzott, úgy elbűvölt – tódítom Kissnek.

S igaz is, már tízévesen kedvtelve néztük Tiszavölgyi bácsit. Ő minden vasárnap reggel a motorját szétszedte, megpucolta, délre összerakosgatta. Sose unta el. Szerette, ha figyeljük. Néha szólt: „Fiam, add ide azt a villáskulcsot! Ne azt, inkább a másikat! Vagy lehet mégis az!” Ha végzett végre, ülhettünk próbaútra az oldalkocsiba. Hallhattuk, hogy dicséri az öreg Pannóniát, hogy röccen elsőre a motor. S indultunk neki, drukkolva, ne jussunk túl messzire: mert a motor aprócska emelkedőn köhögve, füstölve megadta magát. Tolhattuk haza, ő meg agyalt: mi a baj, mit felejtett ki megint?

Később, de még mindig pimaszul ifjan, nem teljesen normális barátok mögött ülhettem hátul. Magamat szapulva, hogy mamlaszként bíztam bennük, s hittem el, hogy nem rohanunk, ráérünk. De mentek, mint a veszedelem. Én csimpaszkodtam erőst, hogy csak ezt az utat ússzam meg, soha többé föl nem ülök. De az ember nem tanul, felültem megint. Felültem? Vezettem. A teniszpályánál állt, csillogott a fényben. Kipróbálod?, kérdezte a teniszpartner. Nem kérdés, feleltem. Nálunk nőhöz, focihoz, motorhoz mindenki ért. Felültem, ma se tudom, hogy, de elindult, felgyorsult. Átvágtam a pályán, hiába fékeztem, a drótkerítés fogott meg, s fogadtam meg sokadszorra: motorra soha!

Ezt mondjam ennek a Kissnek? Ugyan! Minden rendben, Gyurikám, indulhatunk, nógatom.
Félelem nincs bennem. Talán annyi, mint kezdő síelőben, aki fekete pályára tévedve döbben rá, hogy az egyik lécét a hüttében felejtette. Így telik az első két perc. Az nyugtat kissé, tudom, hogy Rodox (amúgy Görög Roland, de így talán senki se ismeri) évekig mentőzött. Az ötödik perc körül eldöntöm, ezt az utat élvezni fogom. A hetediknél, egy huppanó miatt kis híján lepottyanok, korrigálok: majd visszafogottan élvezem.

Tempósan haladunk, már Martonvásárnál tartunk. Rendőrök állnak az úton, október 23. körül ennyi motoros együtt az álmoskönyvek szerint sok jót nem jelent. De ismerős a motoros csapat, csak barátságosan integetnek. Integetnek a szembejövő motorosok is. Integetnek az út mellől a gyerekek, járókelők. Kezdek elszemtelenedni, mint Berija, már integetek én is.

Már nem csak Kiss tarkóját fixírozom, nézek jobbra és balra is. Már nem is ül előttem senki, lehet az is, hogy én vezetek. Már nem mi megyünk, a táj fut körülöttünk. Már a tónál járunk, kerültem meg már többször biciklivel. Ismerős az összes emelkedő, lejtő és bucka. Ismerős, de most mégis egészen más. Megállunk, már a fotók készülnek az emlékhelynél. Szép idő van, a tavat csodáljuk, történeteket hallgatunk: Kill Boyról, ha szabálytalankodik az autós, udvariasan bekopog hozzá, hogy öreg, ezt hogyan képzeled? Már Kiss L. György mesél, hatszor volt Néphadsereg-válogatott, de fordítási hiba miatt Pozsonyba a röplabdázók helyett őket, focistákat delegálták. Semmi se változott, mindenki ellenük drukkolt, hanem látták rajtuk, szervát fogadni, szerválni, ütni nem tudnak. Már mindenki értük szorított, hat meccsen legalább egyetlen pontot csináljanak. Nem jött össze, na.

S további katonatörténetek következnek. Most sajnálom, hogy Cseh Tamás nem jött velünk. Nem az énekes, a Bütyök. Egyszer ébredése után 165 centit mért, magát mindig ennyinek tódította. Mi jobbára esténként láttuk őt, megfáradva, összemenve. Sörök mellett, ha ültünk és sorra vettük az élet fontos kérdéseit: nők, foci, s már katonaélményekkel vidámítottuk egymást, nyugtalanul fészkelődött, sose bírta ki: „Ennyit tudtok? Ez semmi!” – csattant fel, és új történetekkel rukkolt elő. Olyan hévvel, átélve mesélt, fel se merült, ez mind nem vele esett. Volt ő katona. Részt vett összeíráson, állt letolt gatyával sorozóbizottság előtt, kapott behívót, laktanyába érve lökték a borbély elé, nyírták meg, hogy mi maga, beatzenész? Kapta meg azonnal a minden bajra jó oltást. Zuhanyozott le a többiekkel, hogy a civil illatot lemossa magáról végre. S várta, hogy egyenruhába bújhasson. De többet hívtak be a kelleténél, s Bütyökre is mutattak: „Maga akkor létszám feletti, felöltözik, hazamegy. Majd hívjuk.” De megfeledkeztek róla, többé nem hívták. Mi csak találgathattuk: ennyi idő alatt hogy jött össze ennyi jó história, megélt tapasztalat?

Most, hogy itt, a tónál már a motoros anekdotákat hallgatom, rájövök: eljön majd az én időm, amikor elmondom, milyen is volt, amikor október végén lemotoroztam a tóhoz. Suhant mellettem a táj, ámult, irigyelt, aki látott.

Sőt talán egyszer még meg is írom…