Gyilkos tavacska

Békésen hullámzott századokon át a Karacsáj: a Dél-Urál hegyei közt, Oroszország cseljabinszki körzetében található többtucatnyi tó közül talán a legkisebb. Ám a szovjet atomipar fellendülésével kezdetét vette a pusztulása. 1945 augusztusában a partja mellett kezdődtek a Majak (Világítótorony) nukleáris komplexum építésének munkálatai, s 1948 közepén beüzemelték az első reaktort. A radioaktív anyagokra vonatkozó biztonsági előírásokat – a korabeli Szovjetunióban nem ritka módon – javarészt mellőzték.

Eleinte a közeli Tecsa folyó vizét vezették hűtőközegként a reaktormagba, 1951-től pedig a Karacsáj-tavat (is) használták a hulladék tárolására. Ám nem számoltak a természet szeszélyességével. A tó a ’60-as években száradni kezdett, s 1968-ban annyira elfogyott medréből a víz, hogy a porrá száradt radioaktív iszapot magasba emelte a szél, s több ezer négyzetkilométernyi területen szórta szét. Védekezésképpen hatalmas betontömbökkel takarták a száraz medret.

A komplexum létéről sokáig nemhogy a világnak, de a szovjet állampolgároknak sem volt tudomásuk – mint ahogy arról sem, hogy évtizedek alatt a sugárzás miatt mintegy 400 ezer személy betegedett meg. A titkosításra jellemző, hogy a munkások számára épített városnak 1994-ig még neve sem volt (a Szovjetunióban kilenc hasonló zárt város létezett).

Az utóbbi évtizedekben már lazábban kezeli az ügyet az orosz politika. Majakban újonnan csak hulladékkezeléssel foglalkoznak – négy évvel ezelőtt hazánkból is szállítottak oda több mint százötven kilogramm uránt. Bár hulladékot már nem öntenek a Karacsájba, turistatérképeken még sokáig nem szerepel: állítólag egyórácskányi andalgás a tó körül elég ahhoz, hogy halálos adag sugárzásnak tegye ki magát az arra járó.