Gyönyördétől borfürdőig

– Én, marha!
A balatonfüredi Anna Grand Hotel egyik átlagos szobájában állok. Lehet úgy 20-25 négyzetméter, klasszicista stílusban berendezett, elegáns helyiség. Mellettem Lengyel Ernő tulajdonos áll. Arcán látható elégedettség. Jogosan, hiszen értéket hozott létre: egy nyomorúságos állapotban lévő épületből varázsolt négycsillagos szállodát.

– Amikor megvettem a várostól az épületet, 1,8 milliárd forintra becsültem a helyreállítási költségeit. Amikor kifizettem az utolsó számlát, 4,3 milliárdnál tartottam. Ha tudtam volna előre…

Nos, ekkor hangzott el az említett önminősítő felkiáltás. Nem kell ezt persze szó szerint értenie az olvasónak. Minél több időt töltök el Lengyel Ernő társaságában, annál inkább érzem, hogy ha előre ismeri a költségeket, ugyanúgy belevág.
Már a bejárat melletti márványtáblaerdő is impozáns: Csokonai Vitéz Mihálytól kezdve Fáy Andráson, Vörösmarty Mihályon és Krúdy Gyulán át Németh Lászlóig szinte mindenki neve olvasható, aki számít a magyar irodalomban. Mindenki, aki valaha is megfordult a szállodában, vagy legalább a művében a Balatonhoz való kötődését ábrázolta.

Miért éppen itt szálltak meg? Két oka is volt ennek. Az egyik prózaibb, a másik emelkedettebb. Hatvan-nyolcvan vagy éppen kétszáz évvel ezelőtt még nem dúskáltunk annyira a szálláshelyekben, mint manapság – igaz, nem is utaztunk annyit. Nem úgy a művészek, akik huzamosabb ideig akkor sem tudtak megülni a fenekükön. Ha pedig már utazásra adták a fejüket, akkor – ez az emelkedettebb ok – a kevés szálláshely között is a legjobbakat keresték.

Ezért tisztelték meg közülük oly sokan a Balaton híres városát, Füredet. Miért éppen azt? Elég kitekintenem a lobbiablakon, hogy megtudjam: egy savanyúvízkútról van szó, amelyet már a XVIII. században felkerestek a gyógyulni vágyók. Egy ilyen kúra azonban nem egy napig tartott, a messziről érkezettek pedig különben sem csak fürödtek, hanem ettek is, aludni is vágytak. Számukra épített házat a terület birtokosa, a bencés rend, amelynek egyik ősi fészke a közeli Tihanyi-félszigeten található. A savanyúvízforrás szomszédságában traktálta a vendégeket a tihanyi apát, elnevezték hát a helyet traktérháznak. Az épületnek ez a legősibb szárnya ma is áll, ám mielőtt felkeresnénk, a klasszicista stílusú ebédlőn keresztül lépcsőházba érünk.

Ismerős a hely, bár még sohasem jártam itt – televízió híradásaiban viszont annál többször láthattam. A hírneves Anna-bálok helyszínét köti össze, a szálloda előtti udvart és a fenti báltermet. Ebben az esztendőben már a 187.-et tartották. A magyar kultúrtörténetben egyedülállóan megszakítás nélkül, még a világégések idején is. Az elsőt még nem ebben az épületben rendezték, de a következő évre elkészült az itteni rész is. Mert az egykori traktérházat egyre bővítették: egyszer emeletet húztak rá, hogy a bővülő vendégkörnek helyet találjanak, másszor pedig vendéglőt toldottak hozzá. Jó lehetett a konyhája, el is nevezték Gyönyördének. A vendégeket az 1840-es években pedig már hetente háromszor szállította gyorskocsijárat – egyenesen Pestről. És még mondja valaki, hogy nem tudtak élni az eleink! A Gyönyörde nevet később a kevésbé költői, ám annál imponálóbb Grand Hotelre változtatták. Emellé biggyesztette mostani tulajdonosa az Anna nevet.
De nemcsak neve, gazdája is mennyi volt az egyre bővülő épületegyüttesnek a kétszáz esztendő során! A bencésektől még II. József, a rendeket feloszlató kalapos király konfiskálta, hogy aztán később visszakerüljön a rendhez. De volt gazdája bérlő is, nem is egy. Sorsát az ötvenes években, pontosabban 1949-ben sem kerülhette el, a bencésektől ekkor az állam vette el, írnom sem kell, hogy kártalanítás nélkül. SZOT-szálló lett belőle, a nép egyszerű fiai és lányai pihenhettek benne. Ami még nem is lett volna baj, ha az épületnek lett volna valódi gazdája.

De nem volt – egészen 2004-ig. Ekkor került Lengyel Ernő tulajdonába. Aki nem csupán az említett 4 milliárdon felüli összeget költötte arra, hogy a Balaton-part legszebb szállodájává alakítsa, de három évet az életéből is rááldozott.
Filozófiája: a szálloda hagyományait úgy kell megőrizni, hogy közben a mai kívánalmaknak is megfeleljen. És mi az, amit a vendég manapság megkíván? Naná, hogy a wellnesst. Itt aztán megkapja, nem is akármilyent – részben az épület alatt, részben a belső udvar fűvel fedett részében. Az alsó szinten feszített tükrű úszómedence, élményfürdő és egyéb élvezeti berendezések kelletik magukat. A szauna, jakuzzi természetes kelléke a wellnessnek, ilyent is láttam már máshol, de még bowling-pályát is. Ami viszont igazi kuriózum, az a két jégverem. Fagyoskodástól azonban nem kell tartania a vendégnek, az egyikbe ugyanis két kádat állítottak, ebben pedig borban fürödhet az arra vágyó. Az álmoskönyvek szerint a benne lévő mindenféle savak, aromák és egyebek kiváló hatással vannak a bőrre, megfiatalítják azt. Aki pedig a belsejében is szeretné érezni a fiatalító hatást, elég, ha a kád peremén lévő talpas pohár után nyújtja a kezét.

Az élményfürdőben most egyetlen család talál enyhet, amin a telt házas hosszú hétvége után nem csodálkozhatunk. A százszobás szállodát nyolcvan százalékban belföldi vendégek keresik fel, a maradékon elsősorban németek, osztrákok és egyre nagyobb arányban az oroszok osztoznak. A szobák ára természetesen függ az elhelyezkedéstől és a naptártól. Abban például, amelyet mi is megtekintettünk, már 34 ezer forintért eltölthet egy éjszakát a vendég, és még reggelit is kap mellé…
S hogy minél kevesebb legyen a kihasználatlan szoba, éppen a napokban készül aláírni Lengyel Ernő egy szerződést a tér túlsó oldalán lévő szívkórházzal. Az üzlet ezen részét a felesége hivatott irányítani.

Egy feladatunk van még, nem is kicsi, mégpedig a már említett traktérház felkeresése. Az épületrész, az egykori füstös konyha nemes feladatot tölt be ma: több tízezer palack bor kínálja itt magát. Döntő részben Lengyel Ernő saját birtokairól származnak, Tokajból, de legfőképpen innen, a Balaton-felvidékről.

Minősége kiváló, ezt az olaszrizling kortyolgatására alapozva is merem állítani. Némi borközi állapotban aztán még jobban megered a gazda nyelve, így tudom hát meg, hogy vagyonát ENSZ-szakértőként valamikor a nyolcvanas évek első felében alapozta meg Észak-Afrikában. Hazajőve a mezőgazdaságban – elsősorban szőlőben, borászatban – forgatta a pénzét, amint a mellékelt szálloda mutatja, nem is eredmény nélkül. Fele részben önerőből, fele részben banki hitelből varázsolta újjá Balaton gyöngyszemét.

– Nyolc-tíz év múltán visszafizetem a kölcsönt, hogy jó szívvel tudjam továbbadni a szállodát két gyermekemnek – avat távlati céljába. – Hogy én pedig visszavonuljak festői szülőfalumba, az ősi Dörgicsére pihenni.