Nyomortanyákon, megbélyegezve

– Ez a térség mindig is a kertészetekből élt. Csakhogy amikor megszűnt a téesz, az abban dolgozók nem voltak hajlandók alantas munkára elmenni napszámba – magyarázta a kialakult helyzetet Matuszka Antal, a Csongrád megyei Zákányszék polgármestere, mikor nemrég ott jártam. – Idegen munkaerőt kellett keresni. Akkor kerültek ide a román állampolgárok, akik a magyar bér hetven százalékáért vállalták a munkát. A gazdánál valami lyukban meghúzhatták magukat, a fizetés – napi háromszori étkezéssel meg egy doboz cigarettával együtt, amit illett biztosítani – még mindig kevesebb volt, mint a magyar bér.

A család eleinte otthon maradt. Azután jött a feleség is dolgozni, a gyereket Romániában hagyták a nagymamával. Románia időközben belépett az unióba: jöhetnek-mehetnek, uniós állampolgárok. Áthozták a gyereket, nem jár iskolában sem ott, sem itt. Elkezdtek itt maradozni télire.

– Aki most nem a munkaadónál lakik, az jobbára embertelen körülmények között tud megszállni, eldugott tanyákon. Amelyik épület nem ázik be, az már alkalmas. Annyian laknak egy szobában, ahányan beférnek. Tisztálkodási lehetőség: lavór az udvaron. A vécé jobb esetben pottyantós, ha van egyáltalán.

Az idén elfagyott a barack, nem volt elég munka, a hétvégéik a városközpontban teltek. Verekedések eddig is voltak a kocsmában, de kirívó bűncselekmény nem történt. Viszont az nem titok, hogy egy olyan településen, ahol nagy létszámú, munkanélküli kisebbség van, hogyan amortizálódik le minden, értéktelenedik el az ingatlan.

– Csak idő kérdése, hogy házakat vásároljanak, letelepedjenek, és onnantól kezdve a településnek vége. Két hónap alatt megszerezhetik a magyar állampolgárságot, és ha rájönnek, hogy segélyre is jogosultak, nem fognak dolgozni. Ezt látjuk, meg azt is, hogy a gazdáknak égető szüksége van rájuk. Nekem helyi politikusként a következő a dilemmám: azért bukjam el a következő választást, mert hagyom lezajlani ezt a folyamatot, vagy azért, mert megpróbálom megállítani?

Október végén egy mórahalmi tanyán két román állampolgár idénymunkás megölt egy hatvan körüli férfit. Még aznap késő este a Csongrád megyei Jobbik Mórahalomra sietett, és spontán tüntetésen vonták felelősségre a város fideszes polgármesterét, Nógrádi Zoltánt: mert szerintük semmit nem tesz a betelepített idénymunkások ellen.

A gyilkosság után a homokháti politikusok lépéskényszerbe kerültek. De olyasmivel kellett felvenniük a harcot, ami nincs: a rendőrségi statisztikák szerint ugyanis az idénymunkások jelenléte ezen a kirívó eseten kívül a bűnözést nem növelte. Az ügy azonban apropót teremtett arra, hogy az önkormányzatok megpróbálják áttekinteni a helyzetet, amit eddig a gazdák és a politikusok is tabuként kezeltek.

– Itt, a Homokhátságon négy-ötszáz vendégmunkásról lehet szó – mondta el Nógrádi Zoltán. – Vannak, akiket már több éve teljesen legálisan alkalmaznak. Sajnos az utóbbi időben olyan réteg is érkezett a térségbe, akik csak a megtermelt munkajövedelemre telepszenek rá. Ezt a folyamatot kellene visszafordítani, elérni, hogy a vendégmunkások családjai ne a mi térségünkben találjanak otthonra, hanem a megtermelt jövedelemmel együtt térjenek vissza szülőföldjükre. Ez a gyakorlat néhány tanyatulajdonos magatartása miatt szűnt meg, akik a tanyájuk bérbeadásából kívántak megélni.
– A munkajövedelemre települt réteg alatt kit kell érteni? – kérdezek vissza. – Munkaközvetítőt, bűnözőt, vagy a gyereket és a nagypapát, tehát az inaktívakat?

– Az inaktívakat – válaszol a polgármester. – Amennyiben a számuk meghaladja a dolgozók számát, már nem tudják őket eltartani, és ez torkollhat bűncselekménybe is. A gyerekeknek iskolába kellene járniuk. Az időseknek szociális ellátásra lenne szükségük. Ezeket az ellátásokat saját hazájukban kellene igénybe venniük, mi nem tudjuk biztosítani számukra.

– Kivel dolgoztassunk, a közmunkásokkal? – kérdezett vissza felháborodva egy zákányszéki termelő, akivel répaszedés közben, uszkve tíz vendégmunkás karéjában találkoztunk, és kezdetben annyira szemérmes volt, hogy meg se szólalt magyarul. Általában jellemző, hogy a gazdák nem adják a nevüket a véleményükhöz – bár mára a legtöbben befizetik munkásaik után a közterheket –, ahogy az is, hogy lesújtó véleménnyel vannak a helyi munkaerőről.

– Három közmunkás nyolc napig dolgozott a csatornaparton azon, hogy kivágjanak egyetlen bokrot – mesélte egy mórahalmi gazda, aki azt is hozzátette: magyarokkal kezdtek, de hamar feladta. – Hol betegek lettek, hol mással mentették ki magukat, közben a kocsmában látták őket. Piactájban időre kell szállítanunk, nem lehet bizonytalanság. Jobb, hogy van valaki, aki bármikor mozdítható.

A gazdák közül sokan szállást is adnak a munkásoknak, itt általában jobb körülmények uralkodnak, mint a fejenként fizetős nyomortanyákon. Az együtt lakás olykor egészen szoros, már-már baráti kapcsolatot teremt: olyan gazdával is találkoztunk, aki többször járt családjával Romániában a munkásai vendégeként. A legtöbb esetben azért kicentizett üzleti viszonyról van szó, de meglepően hosszú távúról: többen tíz-tizennyolc éves munkakapcsolatról is beszámoltak. Előfordul, hogy a munkások gyerekei is a gazdánál laknak. – Rossz volt nézni, milyen a kedve az embernek, aki fél évig nem látja a gyerekét – mondta az egyik gazda, aki mostanra beletörődött, hogy komplett családokat szállásol el.

Ugyanakkor pont ott, ahol a legnagyobb volt a bizalom, valami mintha megtört volna a gyilkosság nyomán, a gazdák gyanakodva kezdtek tekinteni a munkásaikra. Akiket ez sért és megijeszt. De adott esetben rá is játszanak, ha éppen ez az érdekük: „Nehogy úgy járj, mint az a mórahalmi ember, mert én bolond vagyok” – idézte az egyik gazda az alkalmazottját, akivel valami vitája támadt. A gyanakvás légköre egészen elképesztő gondolatokat is elültet az emberek fejében: egy különben racionális termelő teljes komolysággal állította, hogy a „románok” megátkozzák a nekik nem tetsző munkaadókat.

– Hétéves voltam, amikor apámat megölték. Tizennégy évesen anyámmal együtt kitett a busz Szegeden, a Mars téren – mesélte Samu Mihály. – Azt se tudtam, hol vagyok. Egy vadidegen román elvitt minket a pályaudvarról Akasztóra dolgozni. Sok helyen dolgoztam aztán, Gödöllőn, Jászfényszarun, jobban ismerem már Magyarországot, mint Romániát. Nyolc-kilenc éve vagyok Zákányszéken. Olyan munkaadóm van, hogy ha apám lett volna, akkor sem segített volna többet rajtam: be vagyok jelentve, lehetővé tette, hogy itt legyen velem a családom. Az idén megkaptam a magyar állampolgárságot, a kisfiam pedig ide jár iskolába. Az az álmom, hogy egyszer majd veszek itt egy házat. Azért dolgozom, hogy a gyerekeim ne úgy nőjenek fel, mint én.

A Magyar Pünkösdi Egyház zákányszéki gyülekezetét Péter Pál vezeti, aki román állampolgárként, cipő- és ruhakereskedőként költözött Magyarországra, majd megtérése után egy Zákányszék közeli tanyára. Ma már főállású lelkipásztor. Lelki vezetőként Péter Pál azon kevesek egyike, aki rálát a vendégmunkások viszonyaira, az életére.
– Tavasszal megjöttek az emberek, de mivel elfagyott a barack, nem volt munka. És mivel nem volt munka, nem volt pénzük, nem tudtak hazamenni – magyarázta a lelkész, mi váltotta ki már nyáron a falubeliek aggodalmát. A lelkész szerint az sem gerjeszt bizalmat, amilyen körülmények között ezek az emberek élnek. De ő inkább azokat hibáztatja, akik tizenöt embert altatnak egyetlen szobában omladozó tanyákon, és fejenként ötezer forintot kérnek tőlük egy hónapra.
Samu Mihály szerint azok haragszanak rájuk, akik ugyanazt a munkát végeznék, mint ők. Csak magasabb fizetséget kérnének érte.

– Azt nem értem, hogy miért kell egy nemzetséget elítélni egy-két ember miatt? – teszi fel a szónoki kérdést Edit, a lelkész felesége a gyilkosság kapcsán. Őket különösen azért sokkolja a dolog, mert beilleszkedtek Zákányszéken, megkapták az állampolgárságot, dolgoznak, a lányuk osztályelső és tanulmányi versenyeket nyer. Úgy érzik, hogy aki megtért – márpedig sokakat megtérítettek az itteni vendégmunkások közül –, azért garanciát tudnak vállalni.

– A helyi kocsmában néha a magyarok verték meg a románokat; akkor legközelebb kicsit mi is többen mentünk, és mi vertük meg őket. Egy liter pálinkát is megittam, meg öt sört, azután felálltam, hogy na, most hányan vagytok, gyerekek? – meséli Samu Mihály, aki egyébként a lelkész egyik fő segítője, majd mindjárt bűnbánóan hozzáteszi: – Ennek már több éve. Hála az Istennek, nem az az ember vagyok már, megtértem. Sok barátom volt, aki bízott bennem, ha verekedés volt, de most már ők is oda járnak, ahova én: a gyülekezetbe.

– Arra tanítjuk az embereket, hogy dolgozzanak, illeszkedjenek be – mondja Péter Pál. – De a román címkét mi sem tudjuk egészen lemosni magunkról. Holott ugyanolyan magyar állampolgárok vagyunk, mint bárki.

A zákányszéki képviselő-testület elfogadott egy cselekvési tervet, amellyel elejét kívánja venni a helyzet romlásának. Ennek legfontosabb eleme az idegenforgalmi adó, amely talán megszüntetné a tömeges szállásolást. Mórahalom lapzártánk utánra hívott össze a témában sajtótájékoztatót. Nógrádi Zoltán polgármester lapunknak annyit mondott, hogy az idegenforgalmi adón túl az önkormányzati lehetőségek szűkösek: a gyámhatósághoz fordulhatnak, ha kiskorú veszélyeztetését tapasztalják, az idegenrendészettől és a rendőrségtől pedig főként információt kérhetnek. Tervezik viszont egy önkormányzati rendészeti szerv felállítását, amelynek alkalmazottai igazoltathatnának, adott esetben némi kényszerintézkedést is foganatosíthatnának. Ha Nógrádi kezdeményezése a Belügyminisztériumnál sikerrel jár, akkor nyilvántartást is vezethetnének az itt tartózkodó külföldiekről.

A térség polgármesterei a közelmúltban számos fórumot tartottak a gazdáknak, akik arról számoltak be, hogy egyszerű játékszabályokat kaptak: ők felelnek a munkásaikért. Az maradjon, aki dolgozik. A nemkívánatosnak ítélt jelenségeket – mint amilyen a romos tanyákon tömegszállások működtetése, az inaktívak jelenléte, a tanyák megvásárlása – pedig úgy fogják visszaszorítani, ahogy csak lehet.

Péter Pál a hálaadó istentisztelet vége felé egy magas, vékony, bajszos, egyszerű embert szólított ki, hogy imádkozzon a többieknek. Hosszú, keresetlen szavakkal elmondott, átszellemült és meghatott beszédet hallottunk. Bensőségességében vonzót és feltárulkozó voltában szemérmetlenül taszítót. Egyszerre kérést és vallomást arról, hogy egy embernek, történetesen ennek a magas, vékony, bajszos vendégmunkásnak mi a világon a legfontosabb.

– Köszönöm, Uram, hogy itt van a szerető családom, hogy adtál kenyeret és munkát. Köszönöm, Uram, hogy a perzselő jelenléted ma érzékelhető volt ezen a helyen. És köszönöm, Uram, hogy a mennynek itt ma mindannyian állampolgárai lehetünk.