Mégsem fellegzett be a halászoknak?

 Temetik manapság a halászatot mint megélhetési formát. Ön valószínűleg nem hisz a jóslatoknak, hiszen mindhárom fiát halásznak nevelte.

Törökkanizsán, ahonnan származom, 1974-ben megszűnt a halászat a Tiszán. Egyszerűen betiltották, még papírt is kaptam róla. Három nap múlva már Szegeden dolgoztam. Ameddig vissza tudok menni az időben – úgy az ezernyolcszázas évekig -, a családunk mindig halászattal foglalkozott. Az ilyen tradíciókkal pedig nehezen hagy fel az ember.
Negyven év alatt azért sokat változott a szakma is.
Ugyanazokat az eszközöket használjuk, mint régen, csak már nem kenderből készülnek a hálók, hanem perlonból. Az tartósabb. A módszer, az változik. Annak idején elsősorban karós varsákkal halásztunk, mostanában ez nem folytatható, mert ami karón van, azt kitépik, kirántják a horgászok: ezeket rejteni kell. Halradarunk nincsen. Volt idő, amikor elektromos készüléket használtunk, de mostanában már azt se. Megfogjuk a halat e nélkül is.

És a halak? Maradtak ugyanazok?
Igen. A Tisza főbb halai a keszegfélék, a ponty és a harcsa. Évtizedek alatt az állomány nem sokat változott. Nagy vizek után megszaporodik a csuka, mostanában süllő is egész szépen van. A halállomány nagysága, illetve a horgászfogások száma is erősen vízállásfüggő: nagy vizek idején kevesebb a fogás, utána viszont akár nyolc-tízszeresre is megnőhet az állomány.
Azt mondja, a helyzet lényegében változatlan, miközben levonult itt egy súlyos ciánmérgezés.

Ez télen történt, amikor nem jön a felszínre a döglött hal, tavasszal pedig magas volt a Tisza, a víz betemette a dögöt a homokpadba, nem lehetett megbecsülni a pusztulás mértékét. A horgászok még ugyanabban az évben nagy pontyfogást könyvelhettek el, de előfordulhat, hogy azok a Tisza-tóról úsztak le idáig. Annyiban érezzük még a cián hatását, hogy a kapitális harcsa fogások megritkultak.

Mi a helyzet a kereslettel? Gyakran hallani a panaszt, hogy a magyarok nem esznek elég halat.
Valóban, a lakosság töredéke fogyasztja rendszeresen, a nagy többség csupán egy évben egyszer, karácsonykor. Akkor is kizárólag pontyot. Mostanában akad egy újabb alkalom is, ez pedig a halászléfesztiválok ideje, amikor szintén sok a vevőnk. Idén az egzotikusabb halfajtákat keresték, mint a süllő, vagy a tok. De az uniós piac is elég sok lehetőséget rejt, mert például a busát, amit itthon mindenki fennhangon utál, keresik a románok és a lengyelek is.
Említette, hogy a keszegfélékből van a legtöbb a Tiszában, de még életemben nem hallottam, hogy bárki keszegért ment volna be a boltba.
Ha volna most tíz vagon keszegem-kárászom, azonnal jó áron el tudnám adni egy halfeldolgozónak, vagy telepíteni a horgászvizekbe. A kárászból készül például a halászlékocka.

Hány halász él most a Tiszának ezen a szakaszán?
Tizenkettő, de ennél jóval több tagunk van. Ám hiába az engedély, ha sokan egész évben nem jönnek le a vízhez. Egy részük már idős, bár nem törvényszerű, hogy akkor ne halásszon. Volt olyan társunk, aki kilencvenegy évesen úgy halt meg, az utolsó percig halászott.
Régóta dúl a horgász-halász háborúság, ahogy hallom, ez a Tiszán sincs másképp.
Akörül folyik a vita, hogy ki lenne jobb gazdája a vizeknek, miközben kölcsönösen azzal vádolják egymást, hogy a másik több halat fog ki, mint amennyi járna. Én csak azt tudom, hogy a horgászok elől nem a halászok viszik el a halat. A horgász ott is éppoly elégedetlen, ahol nincs halász a környékben. Ajánlottam már nekik, hogy ha annyira hiszik, hogy le tudom halászni a holtágat, tegyünk egy próbát: viszek egy teherautó pontyot, beleeresztem a vízbe, megkapják a felszerelésem, és fogják vissza csak a felét. Nem akadt jelentkező. Nem véletlen, mert én se tudnám megcsinálni. A holtágon sem, nemhogy a Tiszán. Elég annyi, hogy aki tehetetlen, az panaszkodik. Aki tudja, mit, mikor, miért csinál, az fog halat – bottal vagy hálóval, egyre megy.