Somló Tamás: nagy drámák várhatók

– Legelőször is nézzük az Ön hangját! Igazán egyedi.
– Repedt fazék, legalábbis a kislányom szerint. Ráadásul pocakos vagyok meg ősz. Mondtam neki, akkor menjünk el a bevásárlóközpontba és vegyünk új apukát. Rögtön bele is egyezett, mivel szerinte a többi testvére elvárásainak sem felelek meg. Már csak ez hiányzott! Nem elég, hogy tegnap este kutyasétáltatás közben megfáztam. Elfelejtettem felvenni a jégeralsómat.

– Rendeljünk egy forró teát! Aki énekel, az vigyázzon a torkára!
– Én elsősorban rockzenész vagyok, de az sem zavar, ha táncdal-, esztrád- és sanzonénekesnek titulálnak.

– Apropó, sanzon! A mai fiatalok nem tudják, hogy hajdanán a lemezfelvételek előtt sanzonbizottság döntött a dalok sorsáról. Volt velük afférja?
– Főleg a szövegeket cenzúrázták, de figyelték az előadók, a zenekarok útját is. A mondanivalót illetően meg kellett felelni bizonyos politikai-ideológiai elvárásoknak. Én az Omega, majd a Locomotív GT által voltam érintett, de nem emlékszem különösebb összezördülésre. Szerencsére letiltásban sem volt részünk.

– Manapság nincs szükség hasonló grémiumra?
– Semmi értelme nem volna, hiszen lassan lemezt sem érdemes készíteni. Azt tapasztalom, hogy a fiatal előadók nem komplett anyaggal, hanem csak egy-egy nótával próbálkoznak. Felteszik a zenei megosztóra, és már lehet is letölteni. Itt nem feltétlenül a minőség számít, hanem a kattintások gyakorisága. Nehéz tudomásul venni, hogy mára a cédének befellegzett, lemezboltokat sem nagyon találni. Nagynevű nemzetközi kiadók szűntek meg, ami az egész zenésztársadalmat fájdalmasan érinti.

– Legalább az ön életműve együtt van?
– Sajnos nincs. A sorozatból hiányzik néhány LGT-lemez, de a szólóban készült albumaim közül sincs meg mindegyik. Csak azért szeretném mindet összegyűjteni, hogy a gyerekeim számára is kézzel foghatóvá váljék a múltam. Ezt látva hátha nem akarnának másik apukát.

– Változatos és sikeres pálya áll a háta mögött. Azt hihetnénk, gondtalanok a nyugdíjas évei. Vagy nem így van?
– Zenélésből sosem lehetett megélni. Akinek nincs négy-ötszáz szerzeménye vagy nem írt musicaleket, az még csak jogdíjra sem számíthat. Hajdanán nem gondoltunk a jövőre. A rendszerváltozás süllyesztőiben eltűntek a dokumentumok, amelyek bennünket igazolnának. Amit levont a gázsinkból a koncertszervező iroda, az nem dobta meg a nyugdíjalapot, ha egyáltalán be lett fizetve. Így aztán a hazai könnyűzene jelesei öregkorukra szánalmas jogosultságra számíthatnak. Mivel mindkét fiam játszik zenekarban, próbálom őket meggyőzni, ne kergessenek túl nagy illúziókat. De mára annyira beépült a fiatalok életébe a zene, hogy lassan mindenki meg akarja mutatni magát.

– Ezért indulnak újra és újra a televíziós tehetségkutató műsorok?
– Véleményem szerint szükség van rájuk, de nem ilyen sűrűn. Elég lenne két-háromévente, hogy ne oltsák ki egymást. A TV2 Voice című szériáját zenész-szakmailag értékesnek és célravezetőnek tartom, ezért is vállaltam benne szerepet. A hang szentesíti a célt. Olyan született tehetségek bukkantak fel, akik eddig valami miatt nem mertek kiállni a reflektorfénybe, de találkoztunk ismerős arcokkal is. Nekünk nincs más dolgunk, mint kiválasztani a legkarakteresebb hangú énekest, keresni és megtalálni köztük Magyarország hangját. Csak a fülünkre vagyunk hagyatkozva.

– Ne mondja, hogy a profinak számító versenyzők, akik éppenséggel önnel is dolgoztak, nincsenek előnyben!
– Mindenki egyenlő eséllyel indul. Hogy egyeseknek már voltak próbálkozásaik vagy vokalistaként szerepeltek a színpadon, az legfeljebb a technikai felkészültségben jelent számukra előnyt. De hétről hétre látható, sokszor ez sem jelent semmit, hiszen egy vehemens tizenéves simán lekörözhet egy negyvenéves profit.

– Jóleső érzéssel nyugtázta, amikor egy műsorban több énekes is önt választotta mesterének?
– Természetesen. Minden megható, élvezhető, emberi pillanatnak örültem. Attól sem estem kétségbe, ha a versenyzők Malek Andi, Caramel vagy Mező Misi mellett döntöttek. Nem egymás ellen küzdünk! Ahogy halad az idő, egyre többet árulnak el magukról a csapattagok is, szinte családtagokká válnak. Így aztán nagy drámák várhatók: meghasad a szívünk, ha valakitől el kell búcsúznunk. Mivel az énekhangok között csak nüansznyi különbségek vannak, nem lesz könnyű „vérbíráskodni”. De hát ezt az első perctől kezdve tudtuk.

– Szemmel láthatóan megfiatalítja a show, meztelen felsőteste kilátszik a zakója alól, beszéd közben is rágózik...
– Miután lazaságomat többen kifogásolták, felvettem egy pólót. És önkritikát gyakoroltam a rágózás miatt is, mivel a képernyő innenső oldaláról nézve nyegleségnek tűnik, holott én rágóval születtem. Mellesleg a Voice tényleg megfiatalít! Nemcsak a versenyzők, hanem a Mesterek körül is nagy a sürgés-forgás, még óriásplakátokra is felkerültünk. Folyton csörög a telefonom, rám köszönnek az utcán, kiintegetnek a kocsiból.

– Vitathatatlanul népszerű. Anyagilag sem jött rosszul a műsor?
– Erről nem beszélhetünk, titokszerződés köt bennünket. A bulvársajtóban elindult a találgatás, hogy mennyi a tiszteletdíjunk. Miután a tollforgatók tőlünk nem remélhetnek információkat, maguk kreálnak sokmilliós összegeket, csak az adót felejtik el levonni belőle. Ebben az országban rengetegen élnek nehéz anyagi körülmények között, nem kellene ilyen valótlanságokkal kábítani őket. Képzelheti, akiknek villamosjegyre sem telik, hogy néznek ránk.

– Mindig ennyire pörgős volt az élete?
– Nem. Az utóbbi években csendesebb időszakot éltem. De most újból előkerültem. Aki tehát azt hitte, hogy végleg eltűntem, azt ki kell ábrándítanom. A Voice január végén fejeződik be, februárban pedig két LGT-koncert is lesz. Amikor 1992-ben megtartottuk a búcsúkoncertünket a Nyugati pályaudvaron, nem hittük volna, hogy a közönség nem enged el bennünket. Hét éve játszottunk együtt utoljára, most a banda negyvenéves jubileuma szolgáltatja az apropót. Már elkezdődtek a próbák, péntekenként azonban nem tudok ott lenni a tévéműsor miatt.

– Nem zavarja, hogy a tehetségkutatók felfedezettjeivel kell konkurálniuk?
– Kétségtelenül számolunk velük, de nem gondolnám, hogy zavarnánk egymás köreit. Sokkal többen vagyunk a pályán, mint régebben, a pálya meg sokkal kisebb. A szakma működését és az anyagiakat illetőn mára igencsak beszűkültek a lehetőségek. Annak idején rendszeresen koncerteztünk a kelet-európai országokban is, most pedig vannak olyan formációk, amelyek a fővároson kívülre sem jutnak el. Világkarrierről álmodozni – azt lehet.

– Igazából nem összehasonlítható a múlt a jelennel, hiszen nagyot fordult a világ. Saját bőrén is érzi?
– A rendszerváltozás óta tanuljuk a kapitalizmust. Túl messzire nem jutottunk. Nem is könnyű a feladat: demokratikus módon szociális és humán alapelvek mentén gazdasági-pénzügyi tevékenységet folytatni. Mindeközben jött a válság, ami jóformán kilátástalan helyzetbe sodorta az olyan kis országokat, mint a miénk. Hogy a kérdésére is válaszoljak: igen, néha érzem a bőrömön a változásokat.

– Most a sajtó hozzáállását is megtapasztalhatja: együtt zenél a kutyáival, szívesen élne együtt az exnejeivel... Mindent megírhatnak?
– Soha nem teregetném ki a magánéletemet. Ettől függetlenül mindig akad valaki, aki jól értesültként, némi anyagi ellentételezés reményében „kitálal” a sajtónak. De az is előfordul, hogy az újságíró találja ki a sztorit „a család egyik bennfentes barátjára” hivatkozva. Azt például viccből mondtam, ha lenne pénzem, vennék egy hatalmas házat, ahol az összes volt és leendő feleségeimnek jutna hely. Nagy olasz családként élnénk, kvázi kommunában. De ez még nem jelent poligámiát, miként a cikkben utaltak rá.

– Merne fogadni arra, hogy ki lesz a Voice győztese?
– Véleményem szerint itt senki nem veszít. Vannak titkos jelöltjeim...