Éljük túl a támadást: hagyjuk a hősködést!

– Miért nevezi magát gyakorló túlélőnek?
– Volt kommandósként és rendőri békefenntartóként számos válságövezetben teljesítettem szolgálatot. Magyarország a rendszerváltás után, 1992-ben kapta az első ENSZ-felkérést nemzetközi misszióra, én a következő évben a második turnussal utazhattam Kambodzsába fél évre. Akkor minden előzmény és komolyabb felkészítés nélkül mentünk ki; még a megfelelő színvonalú szakirodalomnak is híján voltunk, nemhogy a gyakorlati tapasztalatoknak! Ráadásul rögtön végrehajtói missziót teljesítettünk, amikor is intézkedni kell, megoldani a helyzeteket, pisztollyal is felfegyverkezve.

– Használták is a fegyvert?
– Minden stációt megjártunk. Voltak fegyveres konfliktusok, taposóaknák, sebesülések, malária… Pontosan úgy tanultunk, mint amikor az úszni nem tudót bedobják a jéghideg mély vízbe. Azt mondogattuk egymásnak: ami nem öl meg, az keményebbé tesz.

– Volt olyan társa, aki sosem tért haza?
– Szerencsére mindannyian élve jöttünk vissza. A többség a küldetés végén, néhányan viszont az ilyen missziók közben az úgynevezett kultúrsokk miatt menekülnek el vagy hazaküldik őket.

– Ez a kifejezés nagyon misztikusan hangzik…
– Egy dolgot ajánlatos az elején tisztázni mindenkinek egy, a miénktől merőben eltérő és ismeretlen kultúrával, környezettel való találkozáskor: segíteni, dolgozni vagy világot látni megyünk oda, és nem a saját képünkre formálni az idegen országot. Aki nem tájékozódott és nem készült fel előre lélekben például az eltérő ízvilágra, a szegényes higiénés feltételekre, a zsúfolt életkörülményekre, az abszurd közlekedési morálra, arra az érzésre, hogy nem mindig értjük, mi folyik körülöttünk, azoknál mindezek olyan fokú bizonytalanságot és zavarodottságot képesek okozni, ami akár meg is betegíthet. Vagy, mondjuk, az alkoholizmus felé taszít.

– Önt is érte már kultúrsokk?
– A legelején még naivan azt hittem, a kambodzsai élmények felvérteztek mindenre. De később Angola, Koszovó, Szerbia következett. Mind-mind egészen más kihívás elé állított. Emlékezetes az angolai kétéves kinttartózkodásom abból a szempontból is, hogy abba a misszióba főként afrikai országokból delegáltak békefenntartókat. Úgyhogy számtalanszor előfordult, én voltam az egyedüli fehér ember a járőröző csapatban. Mindenkinek tudnám javasolni annak az érzésnek az átélését, amikor az ember akarva-akaratlanul kisebbségbe kerül. Talán másnaptól másképp gondolkodik majd… Aki bőrszín vagy vallási hovatartozás alapján tesz különbséget az emberek között, annak semmiképp sem ajánlom a missziós munkát. Azt is nagyon nehezen emésztettem meg, hogy a kambodzsai misszióban egy időben bevett szokássá vált, a helyi lakosok az ENSZ járművei elé lökték gyermekeiket – őket is feláldozva, szándékosan balesetet okoztak a számukra busás kártérítés reményében.

– Ma már főként biztonsági szakértőként adja tovább tapasztalatait, válságkezelő tanfolyamokon, gyakorlati tréningeken oktat hivatásosokat és civileket egyaránt. Az ön biztonságérzete sosem „roggyant meg”?
– Tisztán emlékszem, mikor Angolában életemben először fegyvert szegeztek rám, miközben nekem akkor megfigyelői státusban nem volt. Ilyenkor a túlélés első számú záloga – nemcsak egyenruhásoknál, de például turisták túszejtésekor is – a higgadtság és az önuralom megőrzése.

– Önnél – gondolom, a profi kiképzésnek is hála – ez a taktika működött, túlélte. De elvárható ez a tudatos magatartás egy pánikba esett civiltől?!
– Ez nem elvárás – jó tanács! Létezik egy amerikai mondás: a pusztulásnak csak néhány módja van, de a túlélésnek számtalan. Egy átlagember komoly válsághelyzetbeli élményei szerencsére csak izgalmas akciófilmekből, krimikből táplálkoznak, ám a valóságban nincsenek sebezhetetlen terminátorok. Vagyis azt ajánlom, aki extrém utazásra készül, az mindenképp vegye a fáradságot az alapos felkészülésre. Ha élnek bennünk begyakorolt, tanult válaszok például az említett túszhelyzetre, jó eséllyel ezek veszik át az irányítást a stressz okozta érzelmi reakciók helyett. Tehát a régi katonai szabály szerint a túsz a szemét tartsa nyitva, a száját pedig zárva. Merthogy ilyen helyzetekben az első másfél órában sérülnek meg a legtöbben, az elkövetők és a túszok kezdeti túlzott idegfeszültsége miatt. Maradjon szürke eminenciás, pontosan és lassan csak annyit mondjon és tegyen, amit kérnek. Ha fel kell emelni a kezeket, először csak a fülük mellé tegyék, hogy a támadók jól láthassák – ugyanis náluk is kialakulhat az úgynevezett csőérzékelés, amikor a stressz hatására csak kisebb területre képesek fókuszálni.

– Ha egy civil turista az ön által írt „túlélő kézikönyvet” elolvassa, példásan sorra vesz minden válsághelyzetet a tűzesetektől a terrorcselekményeken át az önvédelmi fogásokig, vajon nem lesz úrrá rajta a támadástól való folytonos rettegés az utazás élvezete helyett?
– A paranoia és a felelőtlenség között azért akad még néhány lépcsőfok! Én azt is az egészséges felkészüléshez és önvédelemhez sorolom, hogy bizonyos országokban az ember nem jár farmernadrágban, mert azt ott a nyugati kultúra szimbólumaként értelmezik és esetleg irritáló lehet. Az sem árt meg senkinek, ha egy szállodában beköltözés után rögvest utánanéz, merre vannak a vészkijáratok. Bevallom, én Koszovóban – látva a tűzoltóság hiányos felszerelését – sosem laktam harmadik emeletnél magasabban, ahová már nem ér fel a kosár.

– Önnek bőven van összehasonlítási alapja! Magyarországot és Budapestet mint világvárost mennyire ítéli biztonságosnak?
– A válságövezetekhez képest ez mindenképp kultúrkörnyezet, létezik közbiztonság és higiénia. Míg Afrikában taposóaknáktól kellett tartani, Budapesten legfeljebb a zsebesektől. De az alapszabály mindenhol működik: a jó megfigyelőképesség, a megérzésekre való hallgatás segíthet túlélni ezt is, azt is. A hősködést meg hagyjuk a filmekre! Azt viszont látjuk, hogy a londoniak, a madridiak vagy a New York-iak az utóbbi évek szaporodó terrortámadásai óta elvesztették a korábbi biztonságérzetüket. Felismerték, hogy nem sérthetetlenek. Persze korábban sem voltak azok, csak nem volt rá komoly bizonyságuk. Míg náluk egy elhagyott bőrönd vagy egy mandulaszagú, zsírfoltos, külföldről származó boríték pánikot kelt, nálunk szerencsére fel sem tűnik.

– Adódik a kérdés: az ön agyában, a szakmájából kifolyólag, folyamatosan fut egy belső önvédelmi program?
– Elismerem, bizonyos szintig paranoid vagyok. Ön mit figyel meg elsőként egy emberen?

– Azt hiszem, az arcát, a szemét…
– Én mindenkor a kezét, a kéztartását: hol van, mit fog? Önmagában egy fegyver még nem veszélyes – valaki kezében válik azzá.

– Árulja el: egy moziban hová kéri a jegyet?
– Mivel a feleségem és a lányaim választanak, így középen ülünk. Ha rajtam múlna, természetesen a sor szélére kérném a jegyet, lehetőleg a lépcső aljára vagy tetejére, ahol legközelebb vagyunk a kijárathoz. Ugyanis pánikhelyzetben a középsőket elsodorja a tömeg…