Szorgos pókok a házak oldalán

– Hamar eldől itt a sorsunk, 3-4 perc alatt kiderül, kiből lesz ipari alpinista, és kinek tanácsos más munkát keresni. A fiúk már fönt vannak, talán nézzük meg őket – mondja, s indulunk is.

Lift visz a magasba. Eddig jó! Tűzlépcsőn a tetőre jutni se kihívás. Csak azért szuszogok, nyilván ritkább itt a levegő. Szűk ajtón át vezet az út a tetőre. Pontosítanék: nekem szűk csak. Ipari alpinistáknál úgy van ez, mint a Tour de France-on: a kerékpáros nem lehet olyan slank, akinek verseny alatt ne segítene még néhány kilónyi fogyás. Ha könnyebb, jobban boldogul az emelkedőn. Itt se divat deréktájon az úszógumi. Férfias pocakot se látni.

Végre a tetőn! Alattunk a város. Itt már szinte mindig mozog a levegő. A város zaja legfeljebb morajlásnyi. Idilli minden. Még néhány lépés a párkányig. Kikandikálok és visszahőkölök. De győz a kíváncsiság, visszaóvakodom a párkányig. Látom, alattunk – akár a pókok – beülőkön, köteleken alpinisták dolgoznak. Az irodaház üvegére hirdetést ragasztgatnak. Ha a munka kívánja, fejjel lefelé simogatják a papírt. Nézni is szédítő.

Egyikük (talán Antal Károly az, a kobaktól nehezen kivehető az arcuk) mosolyogva kérdi: „Jön? Megpróbálja? Megvárjuk!” Tudom, hogy ugrat, s ha akarnék, se lehetnék mellette. De ez még viccnek is durva! Úgy harminc méterre alattunk a beton, a kötél pedig vékonykának tűnik. Egyébként is, nem untam el az életem. Kihagynám, nem is úgy öltöztem, felelem. Eleget láttam, egyelőre ennyi elég volt itt fent.

A beülő egyszemélyes, az alpinista mellé a majré már nem fér el. De aki szédül, a forróságot, a mínuszokat, az esőt vagy a havat nem bírja, az se jöjjön ide, mert boldogtalan lesz.

Mégse gondoljuk azért, hogy alpinistának születni kell. Tanulható ez, nagyon is! Kapui is úgy került bele, mint Pilátus a Credóba, akaratlanul. Autószerelőnek tanult, fizetéskiegészítésként zenészeket fuvarozott koncertezni. Sok helyen megfordult, sokan ismerték. Első alpinista munkáját mégis másnak, a nagy magyar „buherának”, ezermester természetének köszönhette. Barátja, Galgóczi Csaba hívta: bevállalta a kecskeméti Arany Homok Szálló kőburkolatának a tisztítását. Ráállt, a napok teltek, de nem boldogultak. A szállóigazgató türelme fogyott. A hetvenes évek közepét írtuk, bizalmatlanul fogadták az újat. Az igazgató magát is szapulta: miért volt mamlasz, miért bízott az alpinistákban? Kapui a kihívásokat mindig kedvelte. (Sí- és snowboardoktató, bázisugró, más „őrültsége” még hosszan sorolható.) Előbb motorozott, mint járt. Nem ijedős típus, ám amikor először a szálló tetejére ért, megborzadt: tényleg akarja ezt? Karabinert, stopcsigát, mászógépet, zuhanásgátlót addig csak filmen látott. Mégis! Köss be, kérte Galgóczit, és leereszkedett. Ezzel eldőlt a sorsa. Másnap egy ortopédcipésszel – még gyerekcipőben járt itthon az alpinizmus – beülő hevedereket készíttetett. Remélte, így végre haladnak. Úgy tervezte, nagyjából egy hetet az alpinistákkal marad. Ennek 35 éve.

Jól döntött? Rosszul? Maga se tudja pontosan. Volt ő topon. Dübörgött az üzlet, 30 embert alkalmazott. Bécsben, a River Side irodaházat pucolták. Kapui rájött, ha az emberei, mint az autó ablaktörlő lapátjai, balra-jobbra kilengve mossák az üveget, gyorsabban haladnak, mint hagyományosan. Egy hónapjuk ráment így is. Idő kell 17 ezer négyzetméterhez.
Innsbruckban a Kaszinó épületét bízták rájuk. Meredek piramisszerű épület ez. Alpinistáknál alapvetés, mielőtt ereszkedsz, keress legalább két stabil pontot. Egyikhez a mászó-, másikhoz a biztosítókötelet erősítik. Ez itt kevés volt. Emberei tapadókorongokkal közlekedtek, dolgoztak. Lesték is őket, na! Ők jelentették a fő látványosságot. Az ipari alpinizmus mindig is „csajozó” munka volt: a hölgyek ábrándosan nézegetik a fiúkat, ők pedig nem félősek, barátkozóak, többnyire. Annyian jelentkeztek nála, nem győzött közöttük válogatni.

– Ma? Na hiszen! Megélünk. Túl sok az eszkimó és kevés a fóka – sorolja Kapui. Az építőipar csak vegetál. Itt is, ha koszos az irodaépület, az ablak, nem számít, spórolnak rajta. Ha hullik a vakolat vagy ha új vevőt keresnek rá, őket akkor hívják, s dolgoznak harmadannyi pénzért háromszor annyit, mint néhány éve. Fogynak is, a cégnél most nyolcan vannak, s nem azért, mert kiöregedtek mind. Tény, ipari alpinistáknál 40 évnél idősebbet alig találni: addigra vagy főnök lesz valaki, tárgyal, munkát szervez, tervez vagy odébbáll. Kemény, embert próbáló munka ez, durva kemikáliákkal is dolgoznak. Gyorsan elhasználják a szervezetüket.

Kapui István 57 éves, és hogy ki ne jöjjön a rutinból, még be-beszáll, de 30 éve jobbára „csak” szervez. Ez a dolga. A megrendelők mindig irigykedve faggatják: jó magának, világot lát. Hol járt, milyen csúcsot hódított meg eddig? Az Oszolyra feljutottam, szerénykedett eddig Kapui. Az hol van? Az Alpokban? A Himalájában? Fejét rázta: nem, a Pilisben, Csobánka fölött. Azért alapfokú hegymászótanfolyamot elvégzett, hogy tud¬ja, mit vállalhat.

Nemrég a társaival csak megmászta Európa tetejét, a Mont Blanc-t. Reggel kettőkor kezdték a csúcstámadást, hatra felértek, indultak vissza. Havazott, annyian voltak fent, egymást kerülgették, éjfél lett, mire leért. Most, ha kérdik, Kapui bevallhatja, két csúcs: az Oszoly és a Mont Blanc megvolt. Az utóbbi se sokkal nehezebb, csak megmászni tovább tartott.
A többiek? Hegymászó szándékosan nincs köztük. Kezdetben Kapui is felvett alpinistát. Remek, strapabíró ember mind, csak az a baj: ha jó idő van, hegyre mászna. Ha rossz, irány a barlang. Ezt pedig a megrendelők rosszul viselik.

Jobb, ha „egyszerű halandót” alkalmaz. Kucsera Pált a kőművesektől csábította át. Antal Károly múltjában „szépségpötty” is akad, barlangász is volt, de kalandparkokat is épített, s úgy mászik, mozog a magasban, mint talán senki. Vadász Csaba asztalosnak tanult, de a többieknek is mind más tisztes foglalkozása volt. Ami közös: békés, jó kedélyű emberek. Míg dolgozni nem kezdenek – mert akkor nincs helye vidámságnak. Tétje van minden mozdulatnak.

A felszerelését itt mindenki maga veszi és folyamatosan ellenőrzi. Magasban dolgozó kaphat némi segítséget, de azért jobbára mindenki magában bízhat. Hibázni talán nem is lehet, itt mindenki más kárán tanul. Kapui egyik emberétől is okulhattak, sajnos. Sietett, nem ellenőrizte a kötelét, pedig az eresz megsértette, a kötél elszakadt. Az ifjú alpinista túlélte a zuhanást, de a gerince eltört, már sose fog magasba mászni. És akadt, akinek egy lakó egy világítóudvarban nyírta el a kötelét. Szerencsére alatta, csak a kötél esett le. A lakó gyorsan igazolást villantott, ő támadhatatlan, baj van az idegeivel.
De most békés, idilli minden. Kapuival lentről az övéit lessük. Fáradhatatlanok, mint szorgos pókok, másznak fel-le. Kicsit irigyeljük is őket. Jó lehet ott, ég és föld között, abszolút szabadon. Még a rádiót se hallják: holnap fagyni, havazni fog…