Elfolyt sajtok nyomában

Hosszú percek óta hajol le-föl, le-föl az ablak túloldalán a fiatal férfi. Egyik kezében hosszú nyelű kanál, amivel az előtte lévő kannából meri a kockára vágott aludttejet a literes űrtartalmú, henger alakú edényekbe. Lehet belőlük az asztalon úgy százötven-kétszáz. A férfi másik keze a háta mögött. Talán, hogy nem fájduljon meg a dereka, talán csak a könnyebb egyensúlyozás kedvéért.

A jelenetet franciaországi Normandiában figyelem a csípős télutóban. A helyiségbe, ahol a férfi dolgozik, nem léphetek be, viszont mindent láthatok a kíváncsiak számára kialakított nyílászárón keresztül. A hengerekbe egyébként hat–tizenkét órás időközönként újabb adag aludttej kerül. Közben a savó az edényke nyitott alján kicsorog, az összesűrűsödött elegyet pedig penészgombával oltják be. Innentől számítva már csupán három-négy hét, és kész a világszerte ismert Camembert sajt.

A tejtermék készítésének több évszázados rejtelmeiről Nadia Durand ismertetőjét hallgatom a sajtéval azonos nevű kisváros egyik tanyájának üzlethelyiségében. Az asszony és férje, François a kilencvenhektáros gazdaságában hetven tehenet tart. Az állatok naponta átlagosan 1200 liter tejjel hálálják meg a gondoskodást. A szigorúan pasztőrözés nélküli tejből pedig hatszáz darab negyedkilós sajtot készítenek, amelyet nemcsak helyben árusítanak, de kapható szerte Franciaországban.

Íme, a francia mezőgazdaság egyik aprócska, ám jellemző sikertörténete. Aprócska, írom, hiszen az ország mezőgazdasági termékeiből csupán külföldön évente 58 milliárd eurónyit (17 400 milliárd forintnyit) forgalmaznak. (A teljes képhez hozzátartozik, hogy ugyanakkor 42 milliárd eurónyi – 12 600 milliárd forintnyi – értékűt be is hoznak.)

Amúgy az unió mezőgazdasági és vidékfejlesztési biztosságának meghívására tíz ország újságírójának társaságában járom Normandia gazdaságait. Utunk következő állomása Patrick és Marylene Avenel családi gazdasága. A Patrick nagybátyja által 1939-ben ötven hektáron alapított gazdaság mára 115 hektárosra nőtte ki magát. A terület jó része hatvan tejelő tehén és ugyanannyi üsző számára fenntartott legelő, de bemutató területként jut belőle néhány hektár azoknak az iskolás csoportoknak is, amelyeket rendszeresen fogadnak, hogy a gyerekek ismerkedhessenek a mezőgazdaság rejtelmeivel.

A család a lehetőségekhez mérten önellátásra törekszik – a szénaszárító tetejét például napelemek ékesítik –, és három éve teljes egészében áttért a biogazdálkodásra. A miértre egyszerű választ kaptunk: „Az egészség érdekében.”

Támogatás nélkül viszont sem a francia, sem a magyar, sem egyéb európai ország mezőgazdasága nem működne. Ezt a tényt erősíti bennem Roger Waite, a biztosság szóvivője, aki a buszon néhány percre több újságíró mellé odaül, kezében sillabusszal, hogy az elkövetkező hét esztendőben várható támogatásról szóljon néhány mondatot. Már az is siker, jegyzi meg, hogy a korábban meglebegtetett tízszázalékos csökkentés helyett „csupán” 3,8 százalékkal jut kevesebb a mezőgazdaság támogatására a 2020-ig terjedő költségvetési ciklusban. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy ez az összeg a ciklus végére a mostaninak várhatóan csupán a 88 százalékát fogja érni. Ami pedig bennünket, magyarokat illet: nos, a jelzett időszakban mezőgazdasági támogatásra 7-8 milliárd euró (2100-2400 milliárd forint) közötti összegre számíthatunk – a viták pillanatnyi állása szerint. A franciák körülbelül hatszor ekkora összeget kapnak, teszem hozzá már én – igaz, a mezőgazdaságuk nagysága nem összemérhető a mienkével.

Estébe hajlik az idő, mire utunk utolsó állomására érkezünk. Anton és Marlene Sidler házaspár 80 üszőt és 85 Holstein tejelő tehenet tart 135 hektáron. A család a legeltetés mellett tekintélyes méretű területen termel takarmányt is az állatainak – az agrár-környezetvédelem jegyében szigorúan vetésforgóban. S hogy valamit jól csinálhatnak, azt jelzi, hogy teheneik évente átlagosan 10 ezer liter tejjel hálálják meg gondoskodásukat.

Nem csoda, hogy Franciaország az unió 27 tagállama közül a németek mögött a második a 17-18 százalékos tejhozam-részesedésével. Nekünk, magyaroknak, a magunk szerény két százalékával 2011-ben a 17. helyet sikerült megcsípnünk.

Ám mit sem érne a francia hagyomány, a családi gazdaságok tulajdonosainak szorgalma és az uniós támogatás, ha mindehhez nem társulna a kiváló alapanyag. S most nem is elsősorban a takarmányra gondolok, hanem a haszonállatok génjeire. Hogy mit jelent ez, arról másnap győződhettem meg, az 50. párizsi mezőgazdasági kiállításon.

Az újságíró ilyenkor csak kapkodja a fejét. A kiállítási terület hatalmas, ám a látogatók így is egymás sarkát tapossák. Amúgy érthető az érdeklődés, hiszen a látvány pazar. Tájegységenként és fajtánként csoportosítva csodálhatjuk meg például a díjnyertes szarvasmarhákat. Némelyik bika – súlyuk 13-15 mázsa – robusztusságával nyűgöz le. Az újságírócsapatot Jean-Luc Chauvel, a juhok tenyésztéséért felelős Races Ovines des Massifs Selection elnöke vezette a standok között. Tőle tudhattuk meg, hogy az erre szakosodott intézetben már több mint 750 ezer háziállat genetikai adatait őrzik és használják a minél célratörőbb keresztezés érdekében.

Két napba ennél több élményt zsúfolni sem lehetett volna. Csupán egyetlen meglepetés várt még, az is a repülőtéren. A szemfüles csomagátvilágítóé, aki magabiztosan szúrt ki a kézipoggyászomból két doboz Camembert sajtot. Kérdésemre, hogy mi a probléma vele, a derék francia felnyitotta a dobozt, megnyomkodta a belső csomagolását és kijelentette, hogy liquid. Márpedig a szabályzat tiltja az ilyesmi fedélzetre vitelét. Bár az én fogalmaim szerint a folyékony és a puha nem ugyanazt az állagot jelenti, egyet tehettem csak: jó étvágyat kívántam neki hozzá. Jól választott, ezt tanúsíthatom. Kiváló francia minőséget.