Szegények egyháza?

Isten bocsásson meg nektek azért, amit tettetek – ezekkel a szavakkal köszönte meg a pápa a megválasztását a bíborosi testület tagjainak az ünnepi vacsorán. A mondat, amelyet egyébként I. János Páltól kölcsönzött, jól jellemzi az egyházfő iróniáját, s ezzel egyben azt is, hogy valami új kezdődik a Vatikánban.

De miért is különleges Jorge Mario Bergoglio pápává választása? Először is azért, mert a közvélekedés Angelo Scola milanói érseket várta befutónak. Ám a mondás – aki pápaként megy be a konklávéra, az bíborosként jön ki onnan – most is érvényesült. Az új egyházfő egyébként feltűnően szívélyesen üdvözölte Scolát, amiből sokan azonnal le is vonták a következtetést: vélhetően az olasz főpap kapta a második legtöbb szavazatot. Ha viszont nem olasz lesz a pápa, akkor dél-amerikai – rebesgették. Az eltérés az előrejelzésekkel szemben legfeljebb az, hogy a távoli kontinensről a brazil érsek, Odilo Scherer tűnt esélyesebbnek. Neki azonban két hátránya volt. Az egyik: az utóbbi években katolikusok milliói tértek át Brazíliában az evangéliumi keresztény hitre, s ez ellen nem talált orvosságot. A másik pedig, hogy hadilábon áll az idegen nyelvekkel.

Igazi meglepetés, hogy az új pápa a jezsuita rend tagja. Ilyesmi még sohasem fordult elő, annak ellenére, hogy a rend valamennyi közül a legnépesebb: 126 országban 18 ezer tagot számlál.

A választást követő első nyilatkozatában Erdő Péter budapest–esztergomi érsek ablaknyitást említett. Ez azért is nagyon fontos, mert az aggiornamentóként is emlegetett olasz szót XXIII. János pápa honosította meg az egyházban. Amikor azt kérdezték az azóta boldoggá avatott egyházfőtől, mit is kell érteni a kifejezésen, az ablakhoz lépett és szélesre tárta azt. S lám, ő volt az a pápa, aki nem sokkal megválasztását követően összehívta az egyház erőteljes reformálását célzó II. vatikáni zsinatot.

A harmadik meglepetés pedig a névválasztás. Szent Péter székében még egyetlen Ferenc sem ült. Ki az, akinek a név hallatán ne az assisi szent jutott volna eszébe? A küldetését a XIII. században kiteljesítő misztikus a gazdagság helyett önként választotta a lemondást, együtt élt a szegényekkel és a természettel. Ha a névválasztás ezekre a momentumokra utal, akkor az egyház valóban megújulás előtt állhat, és népszerűsége ismét növekedhet.

Képzettség és elkötelezettség

A római katolikus rendek közül talán egy sincs, amelyik annyira befolyásos lett volna történelme során, mint éppen Jézus Társasága – vagy ahogy nálunk előszeretettel nevezzük őket –, a jezsuiták. Talán ez is lehetett az oka, hogy bő kétszáz évvel az alapításuk után XIV. Kelemen pápa – a történészek szerint a szabadkőműveseknek a Bourbonokon keresztül érvényesülő nyomására – feloszlatta a rendet. Néhány évtized múltán azonban visszatérhettek – nálunk egyébként azzal a feltétellel, hogy a vagyonuktól eltekintenek.

De honnan is a rendkívüli ereje a kalandos történelmű rendnek? Minden bizonnyal az átlagot jóval meghaladó képzettségükből és elkötelezettségükből. Jellemző, hogy amíg más rendnél általában egy év a noviciátus – felvételi idő –, addig náluk három. Kettő akkor, amikor kérik a felvételüket a rendbe, egy pedig az általában 10-12 évnyi képzés zárásaképpen, az örökfogadalom előtt. A társaságot Loyolai Szent Ignác a római katolikus egyház egyik legválságosabb időszakában, a XVI. század első felében alapította. Fő célkitűzése a rohamosan terjedő reformáció megállítása volt, ennek pedig egyik módja a képzés – hogy vitaképesek legyenek a protestánsokkal. Ignác egyébként maga is belátta, hogy az egyház reformra szorul, ám ő ezt szigorúan a szervezeti kereteken belül képzelte el. Az bizonyos, hogy nélküle ma a katolicizmus sokkal kisebb erőt képviselne.

A tudományszeretet egyébként ma is jellemző a jezsuitákra, nem véletlen, hogy a rend a világban több mint kétszáz felsőoktatási intézményt tart fenn. Mi, magyarok az Eötvös Loránd Tudományegyetem elődjét, a nagyszombati egyetem alapítását köszönhetjük a jezsuita Pázmány Péternek. Elkötelezettségükre jellemző, hogy a szerzetesi hármas fogadalom – szegénység, tisztaság, engedelmesség – mellé odatettek egy negyediket is: a pápának való szolgálatét. Éppen ezért nem mondható el a jezsuitákról, hogy missziói, tanítói, meditatív vagy éppen karitatív rend tagjai. Egyik sem vagy éppen bármelyik, attól függően, hogy hol van rájuk szükség.

A rend tagjai külön fogadalmat tesznek arra is, hogy nem törekszenek egyházi méltóságra. Ha valamelyikük mégsem tudna ellenállni a kísértésnek, akkor a rendtársai figyelmeztetik erre. Más kérdés persze, ha a pápa szemeli ki valamelyiküket egy tisztségre – hiszen neki, ugyebár, feltétlen engedelmességgel tartoznak. Így lehetséges, hogy többtucatnyi püspök és néhány bíboros is van közöttük. A bíborosok pedig – mint tudjuk – pápává is választhatóak…