Utolsó csirkekeringő

Keresett hely ez a turistáknak: közel a solti lapály és a Kiskunsági Nemzeti Park. Jó időben az akasztói stadion fényszórói idelátszanak. De kimennénk, mondták a rabok, találgatva, ki játszik. Mindegy, rossz meccs is jobb, mint itt bent, ahol vánszorog az idő. De hol van már a stadion, Stadler csapata, amely még Igor Sevcsenkót is majd’ leigazolta?! A falu is kezd elnéptelenedni. A szolgálati lakások jó része üresen áll. A kerteket magukra hagyták. Aktív és nyugdíjas őrök lakták, de a régiek kihaltak. Az újak? Ők jobb szeretnek másutt: Solton, Hartán, Akasztón. Ingerszegény a környék. Még hétvégén is az őrtársukat nézzék? Új arcokra vágynak. És az is van, hogy szükséges, de nem népszerű a munkájuk. A fizetésük? Emelésről nem hallani.

De dicsérni jöttünk: itt van ok az örömre. Nem is kevés! Afféle „bezzegintézmény” ők.

Nem új, eleink is tudták: unatkozó rabnál nincs veszélyesebb, örökké a szökésen agyal. Akkor módolták ki, az lesz a jó, ha a büntetést tartalommal töltik ki, s aki kiérdemli, dolgozhat. Jobban telik az idő, és a rab még pénzt is keres. Itt a földművelés mellett döntöttek: 1984-ben, 9 rabbal, 105 hektáron kezdtek termelni, s hogy télen se unatkozzanak, vesszőből kosarat, szalmából lábtörlőt fontak.

Szerették? Arról nem írtak a krónikások. Itt is embere válogatja: van, aki hajt, s akad, aki ünneplőbe öltözve indulna is a munka temetésére. De ritkán szöktek, az utolsó „télakra” csak idősek emlékeznek.

A föld erre jó, több ezer hektáron búza, árpa, kukorica, repce, napraforgó és más minden megterem, mi embernek, állatnak kell. Az elítélteket foglalkoztató Állampusztai Mezőgazdasági és Termelői Kft. pedig évek óta nyereséges. Tavalyi árbevételük 1,4 milliárd forint volt. Pedig nehéz a helyzetük, a védett területek: a lapály, a nemzeti park okán szigorúak az előírások. Megszabják, mikor mit szórhatnak a földre, ha ugyan. A munkaerő ugyebár speciális, 1100 elítéltet tartanak itt fogva. A munka: kötelező, így járulnak hozzá a tartásukhoz, de vásárolhatnak vagy haza is küldhetnek.

Most hatszázan dolgoznak. Lehetnének többen is? – kérdem a cégvezetőt, Schneider Gyulát. Rám néz, karját széttárva mondja: igen, talán, de ez nem csak rajtuk múlik. Azt magyarázza, hogy nehéz a „munkába állító bizottság” dolga. Kevés a tanult, szakmát szerzett ember. A kérdésre, hogy mihez ért, akad, aki rávágja: mihez kell? „Vakolni tud? Tudok. Villanyt szerelt már? Értek hozzá. Itt írja alá! A betűt nem ismerem.” És van az elítéltek között, aki már az apját se látta munkába indulni. Ő maga egy percet se dolgozott. Már azt se érti, minek reggel korán kelni. Az ember kel, ha megébred. Lovat, mangalicát, birkát televízióban látott, márpedig itt ezeket tartanak. Árpát búzától meg nem különböztet – hogy értene hozzá?!
 

Kapát ugyan látott, de figyelni kell, gazra vagy kukoricára csap. Őket több tízmilliós gépre ültetni bűn lenne. Hogy oldják meg? Van, aki parlagfüvet tépked, söpröget, lombot gyűjt, locsol, tápot kever, állatot etet, trágyázik. S akad, aki kitanulja a birkanyírást, ha szabadul, annyi munkája lesz, válogathat kedvére. Érzem, kihívás itt nyereséget elérni.

Másutt se könnyebb, nyugtatom, és újságolom is: jártam börtönben, ahol egy rabbal nem boldogultak. Varrattak vele labdát, de mindig az ujjába bökött. Rézhuzalokról késsel a műanyagot kellett lecsupaszítani. Sebkötözésre vitték. Beállították a kötélverők közé. A térde dagadt a rohangálástól. De kitalálta, perzsaszőnyeget sző. Fantáziája volt, ideje, türelme, ügyessége is, a csodájára jártak. Mikor szabadult, sírt, évnyi munka még lenne rajta, nem tudja befejezni. Nem baj, visszajön és befejezi, nyugtatták…

Tovább autózunk. Jókora a terület, gyalog napokig bolyonghatnánk. Fácánok jönnek, majd őzek, vaddisznók az úton, közel a nemzeti park. Schneider Gyula a mangalicatelepet mutatja, bár azt már jó messziről érezni, majd a híres nóniusz lovakat, amik Pintér Sándor belügyminiszternek is megtetszettek. Tervbe is vette, az új rendőrlovakat innen rendelik.

Megyünk még, irány az új csirkevágóhíd. Úgy félszáz milliót ráköltöttek: lett csirkenevelő telep, takarmányt előállító keverőüzem és vágóhíd, amely ha „csúcsra fut” (ezt a jövőre tervezik), akár évi 750 ezer csirke feldolgozását jelenti. Mire elég ez? Valamennyi elítélt és őr ellátására! De jut a rendőrségnek, iskoláknak, kórházaknak is. Határ a csillagos ég, mondja a vezető. Aztán rám néz:

– Bírja a vért? – kérdezi aggódva.
– Ha nagyon muszáj – felelem. – Azt hiszem, nem lesz gond.
Miniszteri részvétellel, január 24-én adták át a létesítményt. Kiderült, néhány pecsét, engedély azért még szükséges. Majd havazás okán megközelíthetetlen lett a hely, a vágót leállították. Most végre nincs akadálya az újabb próbaüzemelésnek, a vágásnak.

Tényleg szép, modern ez az üzem, és kíméletes. Az ajtó hangtalanul zárul. Pétervári állatorvos úr, bár tudja, ellenőrzött helyről jöttek, még rápillant az állatokra. Találékony az ember. Itt kék fény világít: a csirke azt hiszi, messze a reggel, ráér ébredezni. Tűrik, hogy a ketrecből kiszedjék őket. Nem menekülnek, „szavuk sincs”, hogy fejjel lefelé lógatják őket, vizes medencébe mártóznak, áramütéstől elkábulnak és egy férfi késsel a nyakukat elmetszi.

Nézem a férfi arcát. Egykedvű. Nem kérdezhetem, nem nyilatkozik. De nyugodt, mint aki csak port törölget. Vágóhídon, börtönben nincs helye az érzelmeknek: aki gyenge, kikezdhetik. S ne legyünk álszentek, a húsevéshez ez hozzátartozik.
Jártam már csirkevágóhídon. A hölgyek megsúgták, műszak után férj jöhet eléjük, udvarló ne nagyon, mert hiába zuhanyoznak és fújják be magukat, nincs kívánatos illatuk. Itt valamit kitaláltak; kölniként ezt se rendelném, de nem bántó. Még a zsigerelőben sem.

Disznós Norbert, mondja a férfi bemutatkozásul. Informatikus, de azt mondja, ez is jó munka, örül, hogy kiválasztották. Itt figyelni kell, jól telik az idő, másfél év múlva szabadul. Nehéz volt a tél. Az ember a zárkában nyűgös, sértődős, csak kötekedne. Ennek vége! Fél ötkor kelnek, mosakodnak, reggeliznek, aztán átsétálnak a körletből, átöltöznek. Ez még csak a betanulás ideje. Úgy tervezték és alakították ki, az a harminc ember, aki itt dolgozik, mindenhez értsen: ha valaki szabadul vagy valami okból kiesik, más a helyére állhat. Hát volt ő itt már minden, de bárhová tették, fél nyolckor, amikor lámpaoltás van a zárkában, ha a fejét leteszi, már alszik is. Fárasztó munka ez. Mi lesz vele, ha kikerül?

– Csirkevágóhídra nem megyek, az biztos. Bár lehet, a magamfajta ne válogasson – mondja. – Igaz-e, Zsolti?
És Zsolti bólint. Őt se fényképezzük, kéri. A nevét se írjuk, és azt se kérdezzük, miért van itt, nem örülnének a rokonok. Zsolti a vágósor végén dolgozik (nem így mondja, mi finomítunk, a csirke kloákáját nyírja körül), ha lehet, 2015. januárig, akkor szabadul. És igyekszik is. Gyerek van otthon: kávét, csokit, cigit nem vesz, a keresetét hazaküldi.

Esténként, ha a többiek ugratják, „Zsolti, te mivel álmodsz?”, vállat ránt. Tudja, fontos láncszem ő a gépezetben. Egy nappal közelebb a szabadulás. Más nyereségről még nem is szólt.