Vége az Európai Unió álmának?

Nem nagy újdonság azt kijelenteni, hogy az elmúlt öt évben, a gazdasági válság hatására drasztikusan megváltozott az EU megítélése. Azonban ebben a folyamatban már nem az az aggodalomra is okot adó újdonság, hogy néhány periférián egyensúlyozó „banánköztársaság” unióellenes szlogenekkel dobálózva tör helyi, gyorsan hervadó babérokra. Mára az Európai Unió védőbástyáinak számító országokban, Németországban, Franciaországban, Lengyelországban és Spanyolországban is többségbe kerültek azok, akik nem bíznak az Európa-álomban. Az EU kritikusainak mindig is hálás kapaszkodót jelentett az, hogy kik is hozzák a mindannyiunkat érintő tényleges döntéseket az átláthatatlannak tűnő intézményrendszerben. Ennek ellenére a legújabb politikai válság mégsem Brüsszel és az egyes tagállamok összecsapása mentén született, a szembenállás az északi és déli országok polgárainak demokratikus akaratában keresendő. Napjainkban a periféria és a centrum harca bontakozik ki, és ebben az összetűzésben mindkét oldal az EU intézményét használja arra, hogy érdekeit előtérbe tolja.

Korábban általánosan elfogadottnak tekintették azt az íratlan szabályt, hogy az unió irányítja a közös piac működését és bizonyos szakpolitikai területeket, kezdve a közös szabványok kidolgozásától a paradicsomszósz összetevőin át a fűnyíró zajkibocsátásáig, míg a nemzetállamok kormányai továbbra is megőrizhették kiváltságukat a politikai választásokon legérzékenyebb területek szabályozásában. A 2008-as válság azonban felülírta az addig működőképesnek tűnő rendszert. A hitelező országok polgáraiból ellenállást váltott ki az eladósodottakkal szembeni felelősség- és adósságátvállalás, amit anélkül vártak el tőlük, hogy ellenőrizhették volna, mire is megy el a pénzük. A fiskális paktummal és az Európai Központi Bank (ECB) által diktált feltételek mentén életbe lépő helyi reformokkal, ha jobban tetszik, megszorításokkal számos piros lámpát állítottak a nemzeti önrendelkezés útjába. Az unió hatásköre már nem csupán az élelmiszer-biztonsági szabályok bevezetésére terjedt ki, mára ellenőrzést gyakorol a nyugdíjak, adók és jövedelmek, a közalkalmazottak létszáma és az egész munkaerőpiac felett, s ezt egyre többen a nemzeti önrendelkezés sárba tiprásaként élik meg.

Az Eurobarometer adatai hűen tükrözik a nagy tagállamok viszonyát az Európai Unióhoz. A felmérés szerint mára az unió zászlós hajójának számító németek 56 százaléka elvesztette az unióba vetett bizalmát, s csak 30 százalékukban él pozitív kép a szervezetről. Az euróválság elárult áldozatainak tekintik magukat, akik rettegnek az infláció növekedésétől és azoktól a további adóemelésektől, amiből a bajba jutott államok adósságát kívánják rendezni. A meghatározó politikai pártok továbbra is kiállnak az euró mellett, s bár a lakosság nagy része rossz véleménnyel van a közös valutáról, a legutóbbi közvélemény-kutatások adatai szerint a németek háromnegyede mégsem szakítana az euró-zónával.

Ami Franciaországot illeti, a krízis kezdete óta ott is csökkent az EU-s bizalmi index. 2012-ben a francia válaszadók 56 százaléka állította, hogy „inkább nem bízik” az egyesített Európában, míg 2007-ben, az azt megelőző felméréskor ez a szám még csak 41 százalék volt. A negatív ítélet okait a francia belpolitikában kell keresni, az unió széles körű elutasítása a szélsőjobboldali Nemzeti Front megerősödésével.

Az Európai Unióval kapcsolatos nézetek a tagállamok közül az Egyesült Királyságban változtak a legkevésbé drámai módon, habár tavaly a megkérdezettek 80 százaléka vélekedett úgy, hogy kívül boldogabb. Ám a csalódottak számának növekedése már jóval a válság előtt megkezdődött, és nem valószínű, hogy a krízisből kilábalva arányuk ugrásszerűen csökkenne. Köztudott, hogy London nem szívesen csatlakozik a közös valutához belátható időn belül, így a britek szemszögéből lényeges kérdés, hogyan tudják megtartani befolyásukat a pálya széléről.

A két éve recesszióban lévő Olaszország is másképp viszonyul az EU-hoz, mint az utolsó felmérés idején. Az idei választások hűen tükrözik az olaszok hitehagyottságát, valamint a Brüsszellel és Berlinnel szemben elvesztett türelmét. Ennek ellenére a közvélemény-kutatás adatai szerint csak az olaszok 1 százaléka szakítana végleg az unióval, a nagy többség – különösen az üzleti világ – szívesen azonosítja magát Európával, és szeretné, ha egy rugalmasabb, befektetésekre összpontosító valós politikai unió irányába mozdulna el az intézményrendszer.

Most első alkalommal Lengyelországban is magasabb (46 százalék) azok aránya, akik „inkább nem bíznak az EU-ban”, míg 41 százalékuk még mindig az egység mellett tenné le voksát. Ez a változás azért lényeges, mert Lengyelország eddig hagyományosan az uniópárti államok közé tartozott. Különösen a közös valuta jövőjét illetően vannak kétségeik a lengyeleknek, jelenleg csak 29 százalékuk csatlakozna az eurót használók táborához. Ez a közvélekedés nem kevés fejtörést okoz a varsói politikai elitnek, melynek egyik fő célja az unió hatalmi középpontjába kerülés.