Adjál munkát, sokat!

És nem adják föl, képesek akár 60 éven túl is gyereknek lenni, védtelennek, szeretnivalónak maradni. A hátrányos helyzetűekről szólnék: élnek, járnak itt közöttünk is. Ha már segíteni nem tudunk, a fejünket félrefordítva oda se nézünk. Van bajunk magunknak is. Sajnáljuk őket, s ezzel tettük, mit tehettünk. Pedig sajnálattal előbbre még semmi se vitt.

Tordason, a Fővárosi Önkormányzat Értelmi Fogyatékosok és Pszichiátriai Betegek Otthonában járunk. Most érkeztünk, s máris lett új barátom. Szia, mondja a kapuban egy ötven körüli férfi. Van neve is, de Csiriznek hívják. Honnan a név? Csiriz az „enyém, tiéd” kategóriákkal nem foglalkozik: ami megtetszik neki, megőrzésbe szívesen átveszi. Áll csak előttem, szia, ismétli mosolyogva. Vékony, törékeny ember, ahogy mosolyog, látni, egy foga van, és az se teljesen ép. Kezét nyújtja bemutatkozásul. Szia, motyogom zavartan, mert a kezemet elereszteni nem akarja.

A portáshoz cipel, onnan Rózsához visz, aki itt söpröget. Rózsa imád söprögetni. Ő már a faluba, a vegyesboltba is lemegy. Ismeri a járást és a boltot is: tudja, hol a söprű, a felmosóvödör. Előszedi őket, és kéretlenül is takarít. Igyekezetében időnként lever ezt-azt. Nagy kárt nem okoz, de kezét ilyenkor az arca elé kapja, mint a gyerek, akit csínytevésen kaptak. Hüppög, hátrál, szája sírásra görbül. Azért, hogy megnyugodjon, a boltosnak kell vigasztalni, semmi baj, Rózsa, de máskor jobban vigyázz. Vigyázok, lelkesedik Rózsa, és újra söprögetni kezd, ezt a munkát másnak át nem engedné.

A barátom, büszkélkedik velem Csiriz. Rózsa se akar kevesebbnek látszani. Őt én régről ismerem. Adjál munkát, sokat, megígérted, tódítja, netán ez a meggyőződése. Nem tudom meg, Csiriz visz tovább, még büszkélkedni akar velem. Hát megyünk sietősen. Mondanám neki, te, Csiriz, abban a korban vagyok, amikor barátokat veszítek, újat ritkán találok. Ha ugyan! Nem szoktam férfiakkal kézen fogva sétálgatni, de hát végül is az új barátságba ennyi még belefér. Kérdés nélkül rögtön tudják, ki vagyok, a Csiriz barátja. Így is fogadnak.

Az otthon 2000-ben épült. Első ránézésre modern, mutatós. Jártam már ilyen helyeken: sivárak, kopottak, lepukkantak voltak. Első lelkesedésemben kis híján leírom, a hely a kor igényeinek megfelelő. Nagyjából találó megállapítás: a szobák, foglalkoztatók szépen berendezettek, a műhelyekbe légkondicionáló is került. Ám a tetőtérbe szorult irodákban a hűtésről elfeledkeztek vagy kispórolták azt. Kint 30 fok körül lehet, itt sokkal melegebb van. De panaszra, nyugtatnak, nincs okom. Ez még semmi, tavaly 48 fokot mértek. Lehet itt koncentrálni? Nem könnyű, de muszáj, felelik.

Az otthon igazgatóját, helyetteseit, más vezetőket mára tanácskozásra a fővárosba rendelték. Tóth Eszter termékmenedzsert kérték meg, hogy ma kísérőnk legyen. Összesen 270 lakójuk van. Pszichésen enyhén, közepesen és súlyosan sérültek, de akad néhány halmozottan hátrányos betegük is. Cél, hogy mindenkit foglalkoztathassanak. Olyan nincs, hogy valaki csak az ágyon fekszik, állapotukon javít a munka, a közösség.

Munka? Később találkozom Edinával, alig lát, hall, járni se tud, keze koordinálatlanul mozog. Évek óta tornáztatják, masszírozzák, ollót a kezébe adni nem mernek, frízt (ezzel tömködik a párnákat) se tud tépkedni, semmit nem tud becsomagolni. A műhelyben csörgőt ráz napi négy órában. Ez a dolga, ennyi a tudománya. De dicsérik, ügyes vagy, Edina, és a dicséretnek mindenki örül.

Az eredeti cél az volt, a szellemileg sérült embereket bevezessék a „normál” munka világába, majd később az „épek” társadalmába. Hol tartanak? Az út elején. Naponta négy embert Szigetszentmiklósra, egy kft.-be visznek, ők a „schnei¬deresek”, kinti üzemben dolgozhatnak. Ez afféle jutalom.

Kikerülve innen, egyedül, önállóan hányan tudnának közülük megélni, fennmaradni? Ma még talán senki, de álmokat nem szabad feladni. Ezt is meg lehet itt tanulni. Mit még? Az otthon kínálatán 300 termék szerepel. A cél, hogy nyereségesek legyünk, mondja Tóth Eszter, de sietve hozzáteszi: az azért még nagyon odébb van. Ezek azért nem a legjobban fizető munkák.

„Üzemlátogatásra” indulunk. Lépjünk bárhová, minde¬nütt zene szól. Reggelente közösen eldöntik, mi legyen. Errefelé a mulatós meg a romantikus zene, Lagzi Lajcsi, Bódi Guszti, Kasza Tibi a sztár. Őket kérik, jobban megy velük a munka. Kilenckor kezdődik a műszak, 11 órakor tartanak némi pihenőt, egy óra körül ebédelnek. Aki napi négy órát dolgozik, ezzel végzett is, aki már hatot teljesít, még visszajön.

A kereset? Változó. Munkától, teljesítménytől függően havi 20 és 70 ezer forint között. Mi lesz vele? Van, aki a pénzt se ismeri, nem hinné, hogy a munkáért fizetség jár. Más számolni ugyan nem tud, de rájött, a műszak után üdítőt, süteményt, csokoládét kérhet, amit felírnak. S megint más, mint jó könyvelő, pontosan tudja, mennyi van a névre szóló betétjén, innen még az idős szüleit is támogathatja.

A szőnyegszövőknél kezdünk, és éppen Anikónál. Ő afféle éldolgozó: gyorsan tanul, 70 centi széles zseníliaszőnyegeket sző. Kétszeresen nem egyszerű dolog ez: a széltartás miatt, hogy ne legyen girbegurba, örökké számolni kell. És aztán ott van János is. Ő lassan érő, de szorgos, a szövőszéke éppen Anikóval szemben áll.

Évek óta ismerik egymást, ha munka közben felnéztek, márpedig ez hat óra alatt megesik, egymást látták. Nem kapkodtak, nézték, de nem szóltak egymáshoz. Ki kezdte? Kideríthetetlen. A nézésből beszélgetés, udvarlás, leánykérés, eljegyzés lett. Anikó a kezdetektől itt dolgozik. Szeret itt, de ilyen boldog sosem volt. Zene, torta, tánc, üdítők, 50 vendég jött el. Anikó, akkor megkérlek, mondta János, akit Sebinek becéznek, és aki amúgy nem a szavak embere. Jó, mondta Anikó, aki a szavaknál szívesebben szőnyeget sző. Akkor János az ujjára húzta a gyűrűt, ő meg a Jánoséra, meg is puszilták egymást, mindenki tapsolt. Kicsit táncoltak is. Azóta az otthon tudja, ők egy pár, örökre, elválaszthatatlanul.

Nézem János árválkodó székét. Csak nem beteg? Nem, nyugtat Bradák Györgyné, Andi foglalkozásvezető, ma ő is a Schneiderbe ment. Azért itt van vele, tol elém egy kulcstartót, amin János fotója van. János remek asztaliteniszező, gyakran versenyez is, és a családja őt még vakációzni is viszi. Ilyenkor lassabb a munka, Anikó sokat sóhajtozik, nem hibázik, olyan nincs, csak aggódik. Sok boldogságot kívánok, mondom, ő elpirulva megköszöni.

Saciról is szólnék: őt 45 éve a kórházban felejtették. Csecsemőotthonokban élt, Újpest, Soroksár után a Csalogány és Diószegi Sámuel utca következett. Mi a betegsége? Kérdezte már, de választ nem kapott. Már nem kérdezget; minek, mit számít az? Saci súlyt lökött, gerelyt hajított, súlyt emelt. Paralimpián volt bronzérmes is. Versenyzett Portugáliában, Lengyelországban, Cipruson, Kínában, Svédországban. Most ügyesen kosarakat fon, a kapolcsi fesztivál bemutatóira évek óta őt viszik. Fon, a keze meg nem állna, közben válaszolgat. Besöpri a dicséretet, hogy önről nem is hinném, hogy beteg. Saci, ha a műszakkal végez, a faluban egy idős asszonynál segít: takarít, fát vág, füvet nyír, kertet ás. Nem pénzért, szeretetből szeretetért cserébe teszi. Az ember azért van, ha tud, segítsen máson.

Józsi bácsit ki ne felejtsem: 57 évével messze nem ő itt a legidősebb, de őt mindenki bácsizza. Paralízissel született. Eleinte még futott, aztán már csak ment, majd botok segítségére szorult, 1999-ben tolószékbe kényszerült. Volt nékem jó apám, anyám, kezdi akadozva, mert a tüdejével is támadt gond. Amikor meghaltak, a testvéreim a pénzem elcsalták, nekik jobban kellett, sorolja. Ő a varrodában dolgozik, a bagolyformájú párnákba frízt tépked. Augusztusban rátör majd a szabadságvágy, és kerekes székével szökik. Volt, hogy a kazánházban bújt el, volt, hogy a faluban, még messzebb találtak rá. Idén is szökést tervez. Miért? Jó néha egyedül. Könyvet is visz magával, krimiket, azt olvassa, és izgul, vajon keresik-e. Mert akit keresnek, azért aggódnak, arra szükség van még. Ezért megy idén is. Sopron mellé készül, kíváncsi rá.

Mellette Picur a fejét csóválja. Picur, ha kihúzza magát, sincs 150 centi, de erős akaratú asszony. A varrodában ő a tekintély. Önállóan szab, varr, a szobájába saját tévét vett, most, ha igaz, kerti medencére gyűjt. Picur fáradhatatlan, ha itt végez, terítőket készít, persze ajándékba. Aztán várja a Barátok közt következő adását, mert azt el nem mulasztaná. De az még messze van, most Józsi bácsit hallgatja, és felém fordulva kérdi: normális?! Aztán mosolyogva legyint, ez nem az ő dolga, inkább varr.

Belelapoznék Katonáné Dávid Judit munkaköri leírásába is. Ő már kicsit komplikáltabb esetekkel foglalkozik, emberei színes, műanyag fülpiszkálókat csomagolnak. Ügyetlenebbek a mozdulatok. Nézi, kell-e Zsófit megsimogatnia, hogy ne sikongasson, vagy Rozál mikor fárad, mikor kell egy puszit adni, ha lankad vagy szeretetre vágyik.

Az ő „embere” Gábor is, a 37 éves autista fiatalember. Halomnyi érmet nyert az úszóversenyeken, de amikor az apja meghalt, nem tudta feldolgozni. Amikor behozták, egy évig előre-hátra himbálózott és üvöltött. Azóta beilleszkedett. Ha békén hagyják, nincs vele baj. Ha piszkálják, bosszúból a másikat utánozza, árnyékként követi. Katonánét imádja, műszak végén, ez kötelező elem, az „Iskolatáská”-t kell neki elénekelnie. Gabit ma elvitte édesanyja, a dal is elmarad.

Már a legsúlyosabb betegeknél járunk, Eisenbacher Gézáné csoportjánál. Brüki – mert nevének kiejtésével a „gyerekek” nem próbálkoznának, s mert mindenki így becézi – amikor először dolgozott ilyen otthonban, úgy gondolta, őt kemény fából faragták, fél évig csak kibírja. Ennek harminc éve. Brüki, ha meg nem sértem, egy mosolygós, türelmes energiabomba. Büszke a „gyerekeire”, akik sok-sok segítséggel megcsinálnak mindent, amit kell, csak lassabban, ügyetlenebbül, mint a többiek.

Feladata mindenkinek van: Krisztián, a vak fiú műanyagot sorjáz, Kálmán törött csempéből díszcserepet készít. Marci is igyekszik, fülpiszkálókat csomagol, még nem világos neki, a kékekhez miért nem tehet pirosat vagy zöldet, úgy tetszetősebb lenne, de azért csomagol.

Brüki éppen ott tart, mindegy, hogy egy szülő hetente, havonta vagy évente egyszer jön, de a látogatásokban legyen rendszer. Nem tudja, honnan, de a gyerekek érzik, ma kell jönniük, nagyon várják őket. És jönnek is szerencsére, mondja Brüki. Rosszul hallom, mert Edina mellettünk a csörgőt rázza.

Kérdezném tovább, de Csiriz jön, kézen fog, az ebédlő felé vezet, közben kiabál, itt van az én barátom. Boldog tőle, hagyom, hogy kézen fogva vezessen. Az új barátokat meg kell becsülni.