Éjszakai illegális pillangók

Majd’ kétezer évvel ezelőtt, 79-ben a Vezúv kitörése lávával és hamuval borította el Pompeji városát. Hétszáz esztendővel később a régészek kiástak egy falmaradványt, melyre anno rákarcolták: „Lucilla a testét hasznosította.” Nem tudni, hogy e hölgy vetekedhetett-e a görög hetérákkal: bár ők is pénzért árulták magukat, de a közönséges utcalányokkal ellentétben a férfiak kedvére fordíthatták kiemelkedő műveltségüket is. Hetéraképzőkben oktatták őket művészetre, tudományra, énekre, társalgásra. S persze a bujálkodásra. Válogatósak is voltak, igazán bőkezű ügyfélnél alább nem adták, kik közt akadt hadvezér, költő, filozófus, kereskedő bőven.

Buda város joggyűjteménye, a budai jogkönyv (1244–1421) szabad lányoknak nevezi a prostituáltakat – e célra a magyar nyelvben úgy kéttucatnyi megjelölés lelhető fel –, kiket „az erőszaktól és az igazságtalanságtól meg kell védeni”. Elrendeli tehát, hogy „arasznyi széles sárga szalagot viseljenek főkötőjükön”. Bár ez inkább éppenséggel a rájuk fenekedők dolgát könnyítette meg, a hölgyek a szégyenbélyeget reklámul használták. Aztán az itáliai reneszánsz az örömlányok antik világát is újjászülte, s lettek a hetérákból kurtizánok. „A velencei rimák díjjegyzéke” 219 legfőbb velencei kéjhölgy lakcímét és tarifáját tárja olvasói elé. A szakma királynőjeként emlegetett római Imperia ezt a feliratot tűzte háza kapujára: „Aki belépsz, hozz magaddal tudást és szellemet. Aki távozol, hagyj itt aranyat vagy ajándékokat.”

A szabad lányok világa korántsem volt ilyen előkelő. Viszont állami engedéllyel céhekbe tömörülhettek. A nyilvános házakat a város, a hűbérúr engedélyezte vagy netán alapította, s így részesedett a haszonból. Ezért aztán az adót nem fizető zugleányokat megszorongatták: 1492-ben a nürnbergi céh beadványt intézett a városi tanácshoz, hogy büntesse meg a bevételeiket lerontókat, ami meg is történt. A bordélyokban házirend szabta meg az életet, betartását német földön hivatalos ember ellenőrizte (pénzét a lányok keresményéből csippentette le a madame).

Lényegében az előbb elmondottak szerint zajlott az örömlányok élete évszázadokon át. Mi, magyarok sem maradtunk hátra: a bejegyzett, bárcával rendelkező prostituáltak számát tekintve Európában az I. világháború előtti években Párizs és Berlin után Budapest sorolt be a harmadik helyre. Hiába a széles körű társadalmi elítélés, a tiltó-korlátozó rendszabályok, a büntetések – a prostitúció megmaradt. A velejáróival együtt. Hegyi Sándor m. kir. rendőrfőtanácsos így írt 1941-ben A nagyvárosi nő az erkölcs fertőjében című munkájában: „Alig akad olyan prostituált – akár a bejegyzettek, akár a tilosak táborában –, akinek ne volna kitartott lovagja.” A közkeletűen stricinek ismert férfiú „…hálából rendszerint utolsó fillérjét is elszedi tőle. Árgus szemekkel figyelik azt is, hogy a beszervezett hölgyek vadászterületén nem bukkan-e fel egy be nem szervezett műkedvelő, mert azt nyomban durva szavakkal és fel nem tűnő, de eredményes rúgásokkal zavarják meg a piszkos konkurenciában”.

A legsúlyosabb gond, hogy a prostitúció a kuncsaftokon kívül vonzza az alvilágot is: virul a szexuális kihasználás, a kiskorúak megrontása, a kényszerítés. S bizony, a prostituált könnyű préda is lehet: az USA-ban 2003 decemberében megemlékeztek arról a 48 utcalányról, akik 1982 óta váltak Gary Ridgway, a „Green River-i sorozatgyilkos” áldozatává.
Budai Horváth József

keretesek:

Negyvenes szépasszony

– Kit-kit a környezete, a hajlama, a naivitása, a balsorsa, a lustasága visz ebbe a kasztba, engem a megélhetés. Elváltam, egy évnél is tovább voltam munkanélküli, lakáshitel a nyakamon, mindent eladogattam. A lányom muszájból az apjához költözött, besokalltam a semmire se jó élettársamtól. Tetszem a férfiaknak. Aki akar, leszólíthat az interneten. Vállalkozó vagyok, megalkuszunk. Van még tíz jó évem, végleg egyenesbe jövök. Tudod, az igazi céda az a tündi-bündi hölgyike, aki évente cserélgeti a szerelmeit. Érdekes, mind dúsgazdag pasi, nincs köztük kétkezi melós. Pubikám, leteszem, az idő pénz, ha akarsz, hívjál máskor is.

Vállalkozásban

Földi Ágnes, a Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesületének elnöke: – Az 1950-es New York-i Egyezmény, amit hazánk is aláírt, a kerítőket, emberkereskedőket, szobáztatókat, kitartottakat bűnelkövetőnek, míg a prostituáltakat e bűncselekmények sértettjeinek tartja. A magyar jogalkotás 1993-ban, a prostitúcióról rendelkező törvényben meghatározta, hogy mi a védett övezet – a közterület mely részén tilos a szexuális szolgáltatás – és a türelmi zóna – ahol létezhet prostitúció. A 1999-es jogszabály szerint pedig „a közterületi prostitúció folyamatos észlelése esetén türelmi zóna kijelölése nem mellőzhető az ötvenezer lélekszám feletti települések esetében”. A bibi csak ott van, hogy az érintett önkormányzatok mindmáig nem jelölték ki e zónákat, így az illegális utcai prostitúció sokfelé virágzik. A lányokat pedig bírságolják, szabálysértési eljárás alá vonják, netán elzárással büntetik.

Lehet célkitűzés a szexmunkások szolgáltatásainak teljes visszaszorítása, ám ez még sehol sem sikerült. Például a szigorú svédeknél a prostituálttal szexelő férfiakat büntetés fenyegeti – ami nálunk csak a 18 év alattiak szolgáltatásait igénybe vevőkre igaz –, de számos északi urat ez sem rettent vissza.

Nálunk úgy 15 ezerre tehető a szexmunkások száma, közülük a hírleveleinket hétezernél is többen kapják. Saját vagy bérelt magánlakáson legális tevékenység szexuális szolgáltatást végezni, de ehhez érvényes orvosi igazolás és vállalkozói igazolvány szükségeltetik. Amennyiben az orvosi igazolás hiányzik vagy érvénytelen, a bíróság 90 napig terjedő elzárást vagy 150 ezer forintig terjedő pénzbírságot szabhat ki. A vállalkozói igazolvány ellenőrzése pedig az adóhatóság feladata. Egyébként a szexmunka a „máshová nem sorolt egyéb személyi szolgáltatás” gyűjtőcsoportba tartozik. A vállalkozói igazolvány, a kiállított nyugta és a számla sem tartalmazhatja a szexuális szolgáltatás megnevezést. Nem véletlen, hogy az előbbi a kelendőbb, mert arra nem írják rá a „vevő” nevét és címét…