Zsenik az őrület határán

Kosztolányi általánosítása korántsem hatott az újdonság erejével. Már kétezer-kétszáz évvel korábban Arisztotelész is leszögezte, hogy „sosem létezett zseni az őrültség árnyalata nélkül”. Tétele azóta számos követőre talált. Persze nem alaptalan a párhuzam, hiszen a művészek, a kreatív alkotók gyakorta másképp látják a világot, másképp reagálnak jelenségekre és egészen más összefüggéseket ismernek fel, mint mi, egyszerű halandók. Gondolkodásuk és viselkedésük eltér az átlagostól, mondhatni a normálistól – akárcsak a pszichiátriai betegségekben szenvedőké. Sőt meglehetősen sokszor át is lépik a normalitás határát: számtalan művész diagnosztizáltan mentális beteg volt.

Ahogy az említett Juhász Gyula is: rendszeresen kezelték idegklinikákon, majd 1917-ben „hivatalosan elmebetegnek nyilváníttatik”. Az egész életében boldogtalan költő pesszimista kedélyvilága a kezdetektől rányomta bélyegét a verseire.

Szorongása, mániás dep¬ressziója, szociális fóbiája elől menekülvén hatszor próbálta meg eldobni az életét: hol a Lánchídról ugrott le, hol mellbe lőtte magát a pesti Nemzeti Szállóban, hol felakasztotta magát, hol pedig gyógyszereket vett be. 1937-ben végül sikerült; gyógyszermérgezéssel eszméletlenül vitték kórházba, és másnap délután belehalt.

Számos kutatás jutott arra a következtetésre, hogy a kreatív szakmák közül az íróknál-költőknél fordul elő leggyakrabban a szorongás, a mániás depresszió és a skizofrénia, aztán szorosan felzárkózik a többi művészpálya is. Menekülésképpen nagyobb valószínűséggel nyúlnak az alkohol és a drogok után – mint például a költő Ady Endre, az orosz zeneszerző Muszorgszkij és a norvég festő Edvard Munch.

A mániás depressziós művészek életében (ma inkább bipoláris zavarnak hívják) három szakasz váltakozik: a depressziós, a mániás és a tünetmentes. Depressziós fázisban szinte nem alkotnak; nevezik ezt alkotói válságnak is. Míg a felfokozott mániás fázisban szinte megállás nélkül dolgoznak, általában a legjobb műveiket hozzák létre. Ilyen „csapongva” élt az író-költő Babits Mihály, az orosz zeneszerző Csajkovszkij és az angol költő Byron.

Megfigyelték, hogy a depressziósok kétszer gyakrabban követnek el öngyilkosságot, mint az átlagember. Ernest Hemingway amerikai író mély érzelmi szakában puskával vetett véget az életének. Az író Márai Sándor családtagjai sorozatos halála után, elmagányosodva, előrehaladott rákbetegségében esett depresszióba, és pisztolylövéssel tett pontot életére. A labilis idegállapotú színész, Soós Imre 27 évesen fordult önmaga ellen.

Persze utólag nem mindig könnyű rekonstruálni, kinél mi lehetett a baj. Például József Attila esetében pillanatnyilag fej fej mellett áll a mániás depresszió és a Borderline-személyiségzavar mint magyarázat, miért lépett a költő vonat elé és halt szörnyet a balatonszárszói vasútállomáson 1937-ben. Ez utóbbi betegség a hangulat szélsőséges ingadozásával, önkárosító tünetekkel, zaklatott érzelmi állapotokkal jár – ezek mind kétségkívül megfigyelhetők voltak a szerelmi reménytelenségektől terhelt költőn.

Gulácsy Lajos skizofréniában szenvedett. (Ebben a hasadásos elmezavarban felbomlik a gondolatok, érzések, cselekedetek közötti összhang, téveszmék és érzékcsalódások gyötrik a beteget.) A festő már betegsége jelentkezése előtt jelentős műveket alkotott, de a skizofrénia kezdeti szakasza fokozta a művészi teljesítményét. Ám amikor a pszichéjén elhatalmasodott a kór és végleg elmegyógyintézetbe került, egyre kevesebbet és gyengébbeket, s a végén már semmit sem alkotott.

Örök téma és megválaszolatlan kérdés tehát ma is: aki zseni, az egyben őrült is?! Természetesen nem minden kreatív művész mentálisan beteg, és nem minden pszichiátriai beteg rendelkezik kimagasló művészi hajlammal. Mindenesetre elgondolkodtató Nancy Andreasen amerikai neurológusprofesszor egyik régebbi számítása: nyolc amerikai író kapta meg a Nobel-díjat, ebből hét bipoláris hangulatzavarban szenvedett. A nyolcadik pedig nem érdemelte meg.