Akiknek valóra vált az álma

A mi kettőnké már beteljesült. Az enyém most, az övé meg akkor, amikor két éve, 2011-ben megnyitotta kapuit ez az iskola, amit ő álmodott meg. Veszprém megye, Felsőörs, falu vége, itt már elkeskenyedik az út, csak az talál ide, aki tudja, mit keres. Patak partjára épült a telep, elsősorban norvég pályázati pénzből, de mások is segítettek. Egy év alatt, direkt erre a célra alakították át az egykori úttörőtábort. Különleges iskola ez, mert ide nem mindennap kell jönni, egy évben „csak” tizenkét hetet, ám ehhez nagyon tehetségesnek, hátrányos helyzetűnek és elsősorban roma származásúnak kell lenni.

Snétberger „Feri bácsi”, az itteni gyerekek bálványa ugyanis saját bőrén tapasztalta, milyen lehetőségei vannak egy tehetséges roma gyereknek, amíg nincs, aki felkarolja.

– Négy nővérem és két bátyám van, de apánknak csak egy gitárja volt. Mindig közelharc folyt a hangszeréért a fiúkkal, sokat kellett várnom, hogy rám kerüljön a sor, és egy kicsit pengethessek. Akkor elhatároztam, hogy egyszer sok gitárom lesz, hogy bármikor zenélhessek.

Aztán kiderül, hogy kettőnél azért most sincs több, legalábbis olyan, amin rendszeresen játszik. Amúgy persze van sok, régi gitárokat gyűjt, van örökölt hangszer is, de ez a kettő a legkedvesebb.

És ha az álmoknál tartunk, van még itt jó pár félig már beteljesült. Hatvanöt gyerek jöhet ide évente. Ilyenkor nyáron hat, ősszel és tavasszal három-három hétre. A többi hónapban rendesen járnak iskolába, ki-ki a saját lakóhelyén, a kiesett időt pedig korrepetítorokkal pótolják, szintén az alapítvány jóvoltából. Az itt töltött idő annyi muníciót ad, ami elég egész évre.
Szarkáné Gáspár Andrea, a központ koordinátora azt mondja, a tanításon túl a gyerekek itt elsősorban motivációt kapnak, és példát, hogy lássák, van értelme küzdeni. Na és egy kis irányváltást, hogy ne a vendéglátós zenélés legyen az életcél, mert a tehetségük annál jóval többre predesztinálja őket.

Miközben beszélgetünk, valaki odalent verni kezdi a zongorát, hallani, hogy kísérletezik, de nem szól rá senki. Nincs értelmetlen fegyelmezés, az itt töltött időben inkább reggeltől estig muzsikálnak, mindegy, hogy szépen van-e bevetve az ágy. A tanítás elejét is a gyerekekhez igazították. Eleinte nyolckor kezdődtek az órák, de nehéz volt összeterelni őket, úgyhogy váltottak tíz órára.

Odalent lassan összeáll a dallam, olyan, mintha koncertteremben ülnék. Milyen kár lett volna leállítani!
Vannak csoportos órák, de az egyéni foglalkozásokra még nagyobb hangsúlyt fektetnek. Olyan tanárok tanítanak itt, akik a dzsessz műfaj idoljai, például László Attila és Lamm Dávid, Rozsnyói Péter és Barcza Horváth József, Lantos Zoltán és Mohay András, illetve a klasszikus zene nagyjai: ifjabb Balázs János, Lakatos György… Hosszú lenne felsorolni, egyik név nagyobb, mint a másik! Huszonöt tanár jut a hatvanöt gyerekre!

Akad, aki ingajáratban van Pest és a Balaton között, de olyan is, aki ideköltözik a tanítás idejére, akár családostól. Feri bácsi is itt lakik, hamarosan jön a családja is. A német felesége, aki egyben a menedzsere, a huszonéves Toni fia, aki dobos, és a kétéves unoka, aki szintén édesapja hangszerét választotta, és az itteniek azt mondják, olyan ritmusérzéke van máris, hogy csak lesnek, ha dobolni kezd a kicsi kezeivel.

Akinek órája van, az most bent van a teremben, a többiek lazítanak. Egyikük egy táblagépet szed elő, zenét keres rajta, a többiek köré sereglenek.

– Chick Corea – súgja a kis törött kezű Puporka Lajos. Egy nappal az indulás előtt esett rá a jobb karjára, de a főorvos megértette, mi a tét, és volt olyan jó, úgy gipszelte be, hogy tudjon gitározni a tizenkét éves kisfiú. Hat éve zenél, a papa valamikor cimbalmozott, talán onnan a tehetség. Összehúzott szemmel figyelik a muzsikát.
– Háromnegyedben játszik, aztán az egyik résznél átmegy négynegyedbe – mondja az egyik fiú, erős tájszólással.
– Nagyon avantgárd – bólogat elismerősen a másik. Otthon aligha értenék, ez vajon mit jelent.
– Éppen ezt a részt csináljuk meg Feri bácsival – mondja a balesetes, aztán ájultan meséli, micsoda nagy dolog, hogy Snétbergerrel alakíthatott bandát, még ha csak a tábor idejére is. – Áron is gitározik a zenekarunkban – mutat egy másik gyerekre –, a harmadik fiú meg ütőhangszereken játszik. Egy órája alakultunk!

Gyorsan mennek itt a dolgok, de muszáj is, kevés az idő. Feri bácsi nem kéreti sokat magát, és amikor a legkisebb tanuló, a kilencéves Zolika panaszkodni kezd, hogy vele senki nem akar zenekart csinálni, Snétberger egy csapással vágja át a gordiuszi csomót:
– Nem baj, Zolika, akkor majd leszünk mi ketten!

Az egész nagy család összegyűlt, amikor kiderült: a kisfiút lehet, hogy elviszik a zeneiskolába. Pedig sose tanult gitározni, csak úgy, magától. A tanárok féltek: nagyon jó, de olyan picike! Mégis jó döntés volt idehozni, mostanra kiderült. Csanád 11 volt, amikor idekerült, ma 13 éves. Az édesanyja egyedül neveli, de olyan rendkívüli képességű, hogy megpróbálják bejuttatni a Zeneakadémiára, a különleges tehetségek osztályába.

Ez a harmadik évfolyam. Eleinte a tanárok, Snétbergerrel együtt, járták az országot, és meghallgatásokon keresték a tehetségeket. Manapság már kutató mentorok mennek el az elzárt romatelepülésekre, és videóra rögzítik, amit találnak, aztán a tanárok majd kiértékelik. Csak azt hívják személyes meghallgatásra Budapestre, akiben fantáziát látnak – annak viszont fedezik az útiköltségét. Aki azon a rostán is átmegy, előbb-utóbb a tehetségek között találja magát.

Rendben, de mi lesz utána? Ha eltelik a tizenkét hét, és hazamennek, vissza oda, ahonnan jöttek? A zeneiskola drága, a magántanárról nem is beszélve. Van itt, akinek téli tüzelőre sem telik, nemhogy magánórákra!

Németh Erzsébet mentor, képzettségét tekintve szociális munkás arról mesél, mit csinálnak ők azokban a hónapokban, amikor nincsenek itt a tanítványok.

– Egy évre veszünk minden gyereket a szárnyunk alá. Néha előfordul persze, hogy úgy ítéljük meg, feltétlenül szüksége van valamelyiküknek még egy évre, de a többségnek nem jut kettő. Minden mentornak körülbelül nyolc „gyereke” van, akit egész évben figyelemmel kísér. Meglátogatja a családot, meghallgatja a gondjaikat, igyekszik segíteni, amit csak tud. A gyereket igyekszünk olyan hálózatba integrálni, ahol majd akkor, ha tőlünk már kikerült, tovább segítik. Megpróbáljuk a legtöbb lehetőséget „kinyerni” abból a helyzetből, ami éppen van. Segítünk a továbbtanulásban, pályázatok felkutatásában. Tartjuk a lelket a családban, hogy elfogadják: érdemes törődni a gyerek tehetségével. Mert sokan lemondtak már a cigány zenészcsaládokban is arról, hogy zenélésből éljenek meg. Régen Budapesten minden kétszáz méteren volt cigányzene az éttermekben, ma öt-hat helyen van az egész városban.

Az is előfordul, hogy nem engedik el a gyereket Felsőörsre, vagy amikor már ott van, érte jönnek. Éppen tegnap vittek így el egy 13 éves kisfiút, aki pedig nagyon maradt volna. A mentornak talán most sikerült meggyőzni a szülőket, hogy a jövő héten engedjék vissza.

– Sokszor nem is látszik, mekkora a baj egy családban – folytatja Német Erzsébet. – Vannak, akik mélyszegénységben élnek, szabályosan nyomorognak, kilakoltatás előtt állnak. Aztán van, aki éppen „csak” annyira szegény, hogy nem tudja taníttatni a gyereket, nem tud a tehetségének megfelelő iskolát, tanárt megfizetni. Az itteni gyerekek lényegében lefedik a teljes roma társadalmat. Keresztmetszetet adnak. Persze nem tudjuk megoldani egy teljes család problémáját, pláne nem egy egész rétegét. De legalább egy-egy gyereknek lehetőséget biztosítunk, hogy tovább tudjon lépni.

Hála az alapítványnak, amelynek létrehozásában Tromposch Julianna és Mészáros Zoltán segített a Berlinben élő, Liszt Ferenc-díjas gitárművésznek. Aki Salgótarján díszpolgára, és akit a Magyar Köztársaság Érdemrendjével is kitüntettek.
Ebédidő van. Feri bácsi nem tolakszik előre, kivárja a sorát a gyerekek mögött. Levest esznek meg mákos tésztát, együtt világhírű tanárukkal. Ha jó idő van este, a mester olykor kiül a kertbe gitározni, a gyerekek meg egyenként csatlakoznak hozzá. Jó kis örömzenélés!

Sok víz lefolyt a Dunán azóta, hogy Snétbergerék legkisebb fia 17 évesen elment otthonról, hogy szerencsét próbáljon. Sok szép emlék maradt a szoba-konyhából.

– Az egyik szomszédnak volt rádiója. Az unokatestvéremmel oda jártunk dzsesszt hallgatni a Luxembourgon, és apám gitárján megpróbáltuk „levenni” a dallamot.

Az unokatestvér, Tóth Róbert azóta Norvégiában hangszerkészítő. A két báty sem lett zenész. Nógrádban élnek, alkalmi munkákból, ahogy az ottani emberek többsége. Kevés időt töltenek együtt, világhírű öccsük sokat vállalt magára. Ilyenkor lehetőleg a teljes időt a gyerekekkel tölti, még szerencse, hogy ügyes segítők veszik körül. Hiszen az nem elég, hogy a tábor megépült, a fenntartáshoz évről évre pályázni kell. Idén svájci segítséget kaptak, de a magyar államtól is van ígéret. Ha üresek az épületek, kiadják rendezvényeknek, az is hoz valamit a konyhára.

A mentorok pedig egész évben figyelik a gyerekeket. Akiknél olykor az is probléma, hogy a zenetáborban átélteken felbuzdulva irreális célokat tűznek ki maguk elé. A mentorok dolga az is, hogy ilyenkor visszatereljék őket a realitáshoz. Persze hol lehet realitásról beszélni egy olyan helyen, ahol például Nagy Gergelyhez hasonló fiatalok vannak?!

Gergely már súrolja a korosztályi felső határt, hiszen 22 éves. Soha életében nem tanult zenélni; 17 volt, amikor az egyik barátja dobost keresett a balkáni zenét játszó zenekarába. „Neked jó ritmusérzéked van, nem akarsz dobolni?” – kérdezte Gergőtől, aki nyomban vett is egy darbuka nevű ütős hangszert, azzal állt ki – próba nélkül – a következő koncerten a fiúkkal. Mivel nagyon jól ment, legközelebb már kézi dobot is vitt, és egy évig, a zenekar feloszlásáig nagy sikerrel szerepelt velük. Aztán egy év szünet, várta a csodát, ami meg is érkezett: tavaly felvették a tehetségek közé. Idén másodszor van Felsőörsön. A kettő között, már két ízben, Snétberger Ferenc beválogatta a legtehetségesebb tanítványok közé, akikkel Berlinben és Bécsben közösen koncertezett. A nézők állva tapsoltak.

Szóval úgy néz ki, errefelé az álmok valóra válhatnak…