Leslie Mandoki: Magyarok a forgóajtóban

– Nem furcsa hatvanévesen az életműdíj?
– Megtiszteltetésnek tartom, hogy szülőhazámban gondoltak rám. De azért vannak aggályaim. Egyrészt túl korainak tartom az elismerést, hiszen még csak pályafutásom közepénél tartok, legalábbis azt remélem, másrészt talán nem is igazán érdemlem meg. Ha Németországban, Angliában, Amerikában vagy Ázsiában szakmai kitüntetést kapok, az érthetőbb, hiszen művészi tevékenységemet ezeken a helyeken fejtem ki. Magyarországot 1975-ben hagytam el, zenei karrierem azóta külföldhöz kötődik. Itthon néhány éve Demjénnel, Zoránnal, Somlóval, Charlie-val és Cserháti Zsuzsával hoztunk össze egy magyar kiadású lemezt, amin olyan világhírű zenészekkel dolgoztunk együtt, mint Ian Anderson, Chaka Khan és Al Di Meola. Idén februárban barátaimmal, a rockkultúra ikonjaival volt egy nagyszabású koncertünk a Művészetek Palotájában, augusztus 19-én pedig Siófokon zenélek majd.

– Magyarországi ügyködése tényleg kevés még az összegzéshez. Ehhez képest tavaly átvehette a Magyar Érdemrend tiszti keresztjét is!
– Ha egy külföldön élő alkotót kitüntetnek, abban valószínűleg az játszik szerepet, a kitüntetést adományozók számára fontos az, hogy az illető személyén keresztül milyen az ország megítélése határainkon túl. Magyar művészként mindig is azt tartottam szem előtt, hogy jó hírét keltsem a hazámnak, a népemnek, és erre felfigyeltek itthon is, akik az állami elismeréseket bírálják el. Az életműdíjat pedig a szakma adta egy magyar rockzenésznek, egy valamikori pesti srácnak.

– Milyen felkérései vannak a „pesti srácnak” Németországban?
– A lemezipar összeomlásával a felkérések manapság nagy nemzetközi cégektől és szervezetektől is jönnek, amelyeknek fontos, hogy milyen zenei arculat köthető hozzájuk. Zenei programigazgatóként többek között a Volkswagen, az Audi, a Sixt cégek reklámjaival foglalkozom. De Walt Disney-rajzfilmekhez, német tévésorozatokhoz is komponálok, közreműködtem a német kancellár, Angela Merkel kampánydalainak vagy Németország első számú labdarúgócsapata, az FC Bayern München himnuszának megalkotásában.

– Ezekhez a munkákhoz kellenek összeköttetések?
– Meggyőződésem, hogy az emberi kapcsolatoknak az értékekre kell alapozódniuk. Ha beszélgetek valakivel, legyen az politikus, gazdasági szakértő, zenész, színész, festő vagy újságíró, kialakul bennem egy kép róla, igyekszem megérteni a világát, felkutatni azokat a közös vonásokat, melyek összeköthetnek bennünket. Hadd meséljek el egy személyes történetet. Életem legnagyobb vesztesége volt, amikor tizenhat éves koromban meghalt az édesapám. Alulmaradt a rákkal folytatott küzdelemben. A halálos ágyán az fájt neki a legjobban, hogy nem érheti meg az unokái születését. De bízott abban, hogy ők már nem fognak cenzúrázott újságot olvasni. Nehezen tudtam erre mit mondani, azokban az időkben a vasfüggöny áthatolhatatlannak tűnt. Ám ő ehhez is adott útmutatást: meg kell keresni rajta a lyukat. Soha nem feledem a szavait: „Éld az álmaid, és ne álmodd az életed!” Azóta is ennek szellemében teszem a dolgomat.

– Éli az álmait?
– Legalábbis a vízióimat. Disszidálás után az osztrák menekülttáborban megkérdezték, mihez kezdek odakinn. Gondolkodás nélkül soroltam, kik azok a zenészek, akikkel együtt akarok muzsikálni. Csak legyintettek, hülyének néztek. Noha nem várt az élet nyitott kapukkal, kitartó, kemény munkával sikerült valóra váltanom a fiatalkori vágyaimat. A magyar embert arról ismerik fel a világban, hogy a forgóajtóba valaki után megy be és előtte jön ki. Ezt a hasonlatot először Hamburgban hallottam Rudolf Augsteintől, a Spiegel magazin alapítójától. Épp egy partin voltunk, ahol Helmut Schmidt mellett négy ember állt: a hamburgi polgármester, az opera intendánsa, a rendezvény főszponzora és a médiamenedzsere – mindegyik magyar származású volt.

– Most milyennek látják a magyarokat a nyugatiak?
– Nehéz kérdés. Több tiszteletre méltó, komoly művész honfitársunk harsogva nyilatkozgat a nyugat-európai médiában, hogy Magyarországon nincs szabad kultúra, becsületes ember nem lép színpadra, nem is érdemes oda látogatni. Az ilyen vélekedések sokat ártanak. Egy francia, angol vagy német újságolvasó, illetve tévénéző nem is érti, hogy egy magyar miért mond a magyarokra rosszat. Ha egy nemzetnek gondja van saját magával, vonuljon zárt ajtók mögé, bunyózzanak egymással a különböző oldalon állók, de kifelé mindannyian mutassanak pozitív képet.

– Ön nem szólal meg?
– Nem lenne tisztességes, hiszen évente legfeljebb öt-hat napot tartózkodom Budapesten. Természetesen az eszmecserére pró és kontra léteznek fórumok, közszereplőként, művészként talán még engem is meghallgatnának, de nem feltétlenül szeretnék vitába beszállni. Persze vannak esetek, amikor bennem is felmegy a pumpa. Ilyenkor kifejezésre juttatom a véleményemet.

– Mondjuk, felhívja telefonon Merkel asszonyt?
– Nem felhívom, hanem találkozom vele. Nemrég a CDU rendezvényén koncerteztem, utána intenzíven beszélgettünk. Tartozom annyival a hazámnak, hogy bizonyos helyzetekben az összefüggéseket nevén nevezzem. Angela Merkelt Németország és Európa nagy szerencséjének tartom, művészként azért állok mellette, mert egyértelműen és világosan fogalmazza meg a vízióját és az oda vezető utat. Nekem sosem a kérdések voltak a fontosak, hanem a válaszok. Ezért is vállaltam el kampánydalának megírását már másodszor.

– Orbán Viktorral is jóban van? Máskülönben miért kapott volna tőle a hatvanadik születésnapjára egy XVIII. századi Dzsingisz kán-kötetet és Petőfi Sándor Nemzeti dalának eredeti kiadását.
– Nincs abban semmi különleges, hogy művészek és közéleti személyiségek között kialakulnak kapcsolatok. A bajor miniszterelnökkel, Edmund Stoiberrel sokéves barátság köt össze, a német szövetségi kormány tagjai közül is többekkel vagyok baráti vagy közeli viszonyban. A zenész kiváltsága, hogy egyaránt meghallgatják a gazdasági, politikai életben meg a sport, a média világában. Követem a magyarországi eseményeket is, alkalmasint módomban áll személyesen találkozni a miniszterelnökkel. Hangsúlyoznám, hogy a pártpolitikának semmi köze a művészethez. Csak a teljesítmény és az érték számít. Engem nem a dolog felülete, hanem a mélysége érdekel. Bárkivel szembe merek nézni, mindig őszintén elmondom a véleményemet. El tudok számolni az életemmel. Tudom, egy progresszív zenésztől mást várnak el, de én kiállok a nézeteimért. Mihail Gorbacsovval például a saját konyhámban ülve beszélgethettem, és sok-sok érdekfeszítő összefüggést akkor értettem meg.

– Hogy került a konyhájába Gorbacsov?
– A felesége azt találta ki, hogy régi orosz népdalokat vegyünk fel modern változatban, ez ügyben kerestek fel. Szerették volna egy kicsit megváltoztatni a világ vélekedését az akkor hatalmon lévő Borisz Jelcin Oroszországáról.

– Mindjárt vége a beszélgetésünknek, de a Dschinghis Khan diszkózenekari korszaka még szóba sem került!
– Hálás vagyok érte. Nem akarom eltitkolni, de a megfelelő helyén kell kezelni. Az csak egy kétéves kitérő volt a pályámon. Még a gyerekeimnek sem meséltem róla. Egyik lányom a múltkor talált egy fotót abból az időszakból, és azt hitte, hogy valami farsangi mulatságon készült a felvétel.

– Hogyan él a családjával?
– Két évtizede egy bajor tó mellett lakom a feleségemmel és három gyermekemmel. Otthonunktól két kilométerre van a Red Rock nevű stúdióm, ahová át szoktam sétálni, néha pedig kenuval csorgok le odáig a vízen. Hála a közönségemnek, mindig élhettem zenei álmaimat, és segíthettem a gyermekeimnek gyökereket ereszteni és szárnyakat növeszteni.