Meggyalázott királysírok

A Nemzeti Emlékhelyen a lokálpatrióták tiltakozása ellenére az idei ünnepen szabadtéri színházi előadást tartanak a királysírok fölött. Ennek apropóján tekintsük át a szégyentáblát!

Sokat elárul egy civilizációról, miként bánik a halottakkal, a halottak végső nyughelyeivel és emlékével. Az erkölcsök és törvények valódi állapotát is megmutatja, hogy van-e a halottak maradványait, sírjait, emlékét meggyalázó gonosztevőkről nyilvános szégyentábla vagy nincs. Mi azt mondjuk, legalább legyenek külön felsorolva a nemzetünk kulturális hagyatékának „szőlőjét pusztító vaddisznók” – vélekedik dr. Töpler László, az 1999-ben a székesfehérvári királysírok őrzésére, uralkodóink földi maradványainak azonosítására szerveződő civil szervezet, a III. Béla Lovagrend magisztere, akivel sorra vesszük a krimibe illő eseteket.

Kezdjük a legismertebb ereklyével, Szent István jobbjával. Hartvik püspök Könyves Kálmán utasítására írta meg I. István életrajzát, melyben arról is tudósít, hogy I. László és Salamon viszálykodása idején felnyitották az országalapító koporsóját. Időpont nincs megnevezve a leírásban, de nyilvánvalóan az 1083-as szentté avatás előtt történhetett. A király csontjait gyolcsba gyűjtötték, a „boldog férfi” jobb karját és a jobb kezén viselt gyűrűt nem találták. Egy Mercurius nevű szerzetes ugyanis magával vitte a monostorába, a földbe rejtette és csak a szentté avatásra ásta ki. István király mumifikálódott jobb karjának, illetve később már csak jobb kezének fennmaradásáról több történet kering, azt azonban senki nem említi meg, hogy eme testrész leválasztása nevezhető-e a holttest megszentségtelenítésének vagy hullagyalázásnak. Talán ma már nincs is jelentősége a válasznak, de az nem lehetett véletlen, hogy annak idején az „elkövetőt” ki akarták végezni.

Az évszázadok során számtalanszor kirabolták a koronázó és királyi temetkező templomot. Gróf Né-metújvári Iván főleg az ország nyugati területein portyázott, 1286–87-ben a fehérvári kegyhelyet is kifosztotta, majd felgyújtotta. Károly Róbert sírját halála után hét évvel törte fel egy János nevű templomőr, s ellopta a király temetési koronáját. Az 1514-es Dózsa-féle parasztháború leverését követően a Bakonyba visszaszorult felkelők Salsó Demeter vezetésével „rohamozták meg” a fehérvári templomokat, nyilván a bazilikát sem kerülték el.

– Mátyás király halála (1490. április 6.) után pár hónappal Miksa német király keresztény zsoldosai dúlták fel a bazilikát és a sírokat – folytatja Töpler László. – Hadizsákmányként magukkal vitték Mátyás temetési pajzsát és a vele eltemetett értékeket. A pajzsot később Bécsből Bonaparte Napóleon hurcolta el, de szerencsére nem veszett oda, ma is látható a párizsi Musée d’Artillerie-ben. A német zsoldosok többnapos fosztogatásának mértékére utal, hogy távozásukat követően a bazilika prépostja, Kálmáncsehy Domonkos kénytelen volt Szent Imre herceg akkorra már évszázadok óta európai hírű zarándokhelynek minősülő sírjára egy szerény sírtáblát készíttetni ezzel a felirattal: „Tiszteletre méltó Domonkos prépost tudatja, hogy az isteni István szentséges fiának, Imre hercegnek nyughelye ez.” Mátyás temetési pajzsának másolatát, illetve Szent Imre sírtáblájának rekonstrukcióját 2010-ben és 2011-ben készítette el lovagrendünk, előbbit a székesfehérvári Királyi Oltáron, utóbbit a herceg sírján helyeztük el és fel is szenteltettük.

Visszanézve a múltba: a törökök sem voltak kíméletesebbek. Székesfehérvár 1543. szeptember 4-i eleste után Ahmed bég, a város szandzsákbégje és a szultán által éppen az ő megbüntetésére kiküldött budai pénztárnok fosztotta ki a bazilika sírjait. Állítólag kiadták a városbírónak az 1540 nyarán meghalt Szapolyai János király földi maradványait, hogy máshol temettesse el. Erről azonban nincs hitelt érdemlő forrás. Azt viszont alátámasztják a korabeli leírások, hogy miután a Filip Emanuel Mercoeur herceg vezette keresztény zsoldosok 1601. szeptember 19-én visszafoglalták Székesfehérvárt, kirabolták a még fellelhető királysírokat.

Az 1688. május 20-i török kapituláció után egészen 1848-ig zűrzavaros állapotok uralkodtak. A romosodó bazilika kincskeresők, kőbányászok és amatőr műgyűjtők folyamatos vadászterülete volt. Ekkoriban juthatott Milassin Miklós székesfehérvári püspök birtokába Szent István szarkofágja. Az egyik legnagyobb mérvű sírrablást 1839-ben követték el a csatornaépítők, az előkerült ékszerek egy részét Bécsben értékesítették, de a munkások zsebébe is vándorolt belőlük, illetve utóbb a Magyar Nemzeti Múzeumba.

– Kállinger Izidor mérnök 1848. május 5-én jelentette a városnak, hogy a hajdani bazilika romterületén sírt találtak – idézi a múltat Töpler László. – Valójában öt sír került elő, köztük III. Béla lovagkirály és első hitvese, Antiochiai Anna királyné temetkezési helye, melyeket a temetési mellékletek alapján azonosítottak. A másik há¬rom sír csontjaival együtt elvitték őket szarkofágostól, sírmellékletestől a Nemzeti Múzeumba. A királyi házaspár csontjait a Mátyás-templomban helyezték el. Időközben szőrén-szálán eltűnt a III. Béla nyakában talált enkolpion (görög mellkereszt) közepének kör alakú – vélhetően aranyozott ezüst – berakása, de még az egyik sírban talált csontváz koponyája is. Mellesleg a szarkofágok eredeti tetői sem kerültek vissza Budapestről Székesfehérvárra az 1938-as Szent István-emlékévre.

Ami pedig az idei ünnepi esztendőt illeti: a királyok városának vezetői hetvenöt év múltán a korábbinál is nagyobb „durranást” akartak. Ezúttal már az egymást követő, különböző politikai korszakokban is békén hagyott temetkezési területen, az eredeti sírok felett misztériumjátékot fognak rendezni az általuk csupán „az ország legnagyobb szabadtéri színpadának” tekintett sírhelyek felett. Ezt sokan kegyeletsértésnek tartják, mint vélik: egészséges lelkületű nemzet sehol a világon nem tűrné el.