Megtelt Vácott a nemes ifjak kollégiuma

Bekábítószerezve gyilkolt. A napokat nem számolta. Egyik jött, a másik ment. Összefolyt az idő. Egy hét múlt el a tette után, amikor rendőrök jöttek. Elismeri a tettét, kérdezték tőle. El, bólintott. Bizonyítékuk is lehet, ha mondják, hogy ő volt, nem tagadhat. Miért, faggatták. Magyarázatot nem talált. A beismerő vallomását aláírta, bűnéért, bár nem emlékezett rá, a felelősséget vállalta. Vizsgálták az elmeállapotát is: normális így, látszólag ok nélkül ölni? Eldöntötték, nem normális dolog, de azért büntethető, nagyon is.

Nem születtem bűnözőnek, folytatja. Ilyen körökben nem forogtam. Nem tudtam, mi vár rám bent. Nem fantáziálgattam, meglepetés sem ért. Nem olyan rossz itt, és sokat elvisel az ember. Reggel ötkor keltenek. Jó munkám van. Ételt osztok, reggelit, ebédet, vacsorát. Ha az őrök nem hallják, be-beszólogatnak, mit hozok. Tudják, hogy nem én főzök, az étel se rossz, de valakinek néha szólni muszáj, úgy van az ember kitalálva. Este kilenckor zárják a zárkát, még tévézünk, 11-kor fájront, mindent kikapcsolnak. Alszom, ha tudok, vagy gondolkodom. Értelme nincs, az agyalás sehova nem vezet, de nem tudok a zárkában, sötétben sétálgatni. Öt lépés előre, s már fordulhatok. Minek? Sokféle emberrel ültem már együtt. Volt, aki a fába is belekötött, kereste az alkalmat, min boruljon ki. Akadt, aki rettegett, jaj, mi van otthon. Sírt, pedig az ilyet hamar kikezdik. Másnak a nevében levelet írtam és olvastam fel. Iskolája volt, de felejtett már, minden betűre nem emlékezett. S volt, akit hiába biztattam, mosdani nem járt. Vasárnap már voltam, lódította. Akkor kértem, tegyenek másik zárkába. Itt bent az ember sokat költözik, olyan ez, mint rossz házasság, ha a párja a létével az idegére megy, nincs tovább. Most jó: ketten vagyunk a hat négyzetméteren. A társam jó ember, kicsit horkolós, de más rosszat nem mondhatok rá. Rab ne válogasson!

Hogy ő miért ül? Nem beszél róla. Nem kérdezem, ha mondani akarja, majd elmondja. Ez a rend, az ember illeszkedik, tartja a száját, a bajt nem keresi, az úgyis megtalálja. Ezeket mondja, a keze a térdén pihen, csak tekintete rohangál. Kivételes ember ő, még órákat töltünk a fegyházban, de több bűnöst, hiába a kirótt ítéletek, nem találunk. Úgy tartják magukról, ártatlanok, s ez előbb-utóbb kiderül.

Csend van az ódon, méternyi falak mögött a zárkasoron. Az elítéltek egy része a munkahelyén szorgoskodik: itt, a Dunamix Kft.-ben nyomda van, faüzem, varroda, lakatos- és elektromos kábeleket összeszerelő üzem. Milyen munkások ők? Mint kint, vannak dolgosak, szorgosak, és akadnak, akik ünneplőbe öltözve sürgősen elmennének a munka temetésére. Azért lejárnak dolgozni. Ott zene szól, lehet másokkal beszélni, dolog közben az idő is jobban telik. S ha elfáradnak, az se baj, fáradt ember nem emészti magát. Szökést se tervezget, 12 év is elmúlt, hogy itt ketten megpróbálták. Rácsot fűrészeltek, lepedőkön leereszkedtek, a hónapnyi szabadságért a büntetésüket három évvel kipótolták. Nem, a fáradt ember este csak fekszik, képzeletben centit vág, hálálkodik, egy nappal közelebb a szabadulás.

Amikor jöttünk, minden elcsendesült, csattanva zárult mögöttünk az ajtó. Kezdő börtönbe járó ettől összerezzen, elbizonytalanodik. Rájön, bent lelassul az idő. Nincs sietség, kapkodás. Perceket vártunk bebocsátásra. Igazolványokat mutattunk, szóltak hozzánk, s feleltünk illőn, de csak önmagunkat láttuk a sötétített üvegben. Mintha magunkban beszéltünk volna, s a magában beszélő ember bizonytalan lesz, parancsra vár. Börtönben nyilván ez is a cél.

A váci intézet egyébként is különös hangulatú. Mária Terézia uralkodása alatt nemes ifjak kollégiumának épült, még 1776-ban. A nemes ifjakból lett hiány, vagy másra lett az igény, az épületet börtönné, fegyházzá alakították. Az első elítélt 1855-ben jött, a börtönt 1893-ban „magányzárkákkal” bővítették, s lett hely úgy 500 rabnak. Ma 800-nál többen „lakják”, szűkösen. Nem mondhatni, hogy sok jó ember kis helyen is elfér. A jó emberek igazoltan kívül élnek. A szigort kedvelők szerint férnének itt még többen is. De nem úgy van az: akit elítéltek, a bíróság a szabadságától megfosztott, arról gondoskodni muszáj! Érkezzen bárhonnan, kurtíthatatlan jogai vannak. Halljuk, ránk támadt Európa: a méltatlan fogva tartás, a rossz börtönkörülmények okán, per pert követ a strasbourgi bíróságon, s elmarasztaló ítélet is. Ez van! Legutóbb Fehér Sándor nyert 3,6 millió forintot, a szűk zárkákban letöltött évek miatt. Eszkaláció van: úgy fest, az állam börtönöket bővít, épít, amnesztiával sok ítéltet elenged, jogszabályt enyhít, s ami eddig bűn volt, lesz belőle úri huncutság, vagy pedig pereket vesz a nyakába, és kártérítésül milliókat fizethet. Erre tartunk: ma már hálapénzt elfogadó orvost is börtön fenyeget, a „három csapás törvény” okán a büntetések szigorodnak, s hosszabbak lesznek. Kormányváltást követő amnesztiában reménykedni? Ugyan. Nem állunk jól, na! Úgy 12 ezer férőhelyen 18 ezer elítélt tölti büntetését. (Szombathelyen és Tiszalökön magántőke bevonásával, 2008-ban 15 milliárdból két új börtön ugyan épült, de az új 1500 férőhely csak kozmetikázott a gondokon.) Nem riogatunk, de tény, jó ügyvédet fogadva, 18 ezren perelhetnének, akár egyszerre. A régi „érdemek”, már letöltött büntetések sem évülnek el hirtelen. Ennyi pénz nincs, nem is lesz. Megoldás se nagyon. Akit elítélnek, börtönbe kell mennie, ha van hely, ha nincs. De hagyjuk is a feltételezett pereket, ítéleteket, matematikát!

Akkor újra Vác, a fegyház s börtön. Nem jobb, nem rosszabb a helyzet, mint átlagban. Itt az elítéltekre az EU-ban „ajánlott” 4 négyzetméter férőhely helyett jut úgy 2-2,5. Sok? Kevés? Döntsék el! Strasbourgból nézve: kevés. Gyanítjuk, a bírák nem jártak még az Ormánságban, s nem jártak nálunk másutt a végeken, mélyszegény környezetben: ahol tető a fej fölött, vízcsap a szobában, önálló ágy, ahol nem lábtól fejig alszanak, s nem négyen-öten fordulnak egyszerre, hogy elférjenek, az maga az álom, a csodák birodalma! Ám a börtön és a civil élet: más kávéház! A rabról jöjjön bárhonnan, gondoskodni kötelesség. Nézem a parancsnokhelyettest, Horváth Attila alezredest: 15 éve dolgozik a büntetés-végrehajtásban, abból több évet már itt töltött. Nem szorong, nem panaszkodik, tényként közli, nem egyszerű ennyi embert vita és súrlódásmentesen elhelyezniük. Aki jön, tesztlapokat tölt ki. Szakemberek vizsgálják, mire eldől, ki melyik zárkába kerül. A hasonló iskolai végzettség, érdeklődési kör még nem döntő, „lakva” ismerik meg egymást. A tettleges vita ritka, ha valaki végképp nem bírja a másikkal, az őröknek szól, vigyék innen. És viszik is, költözködnek gyakorta. Nem gond, gyorsan végeznek, a holmijuk egy nejlonzacskóba belefér. Nehéz a szűk zárkában egymást kerülgetni, de meg lehet szokni.

Szokatlan a szükséget más előtt végezni. Nehéz nem egymás idegeire menni. Feszültség¬levezetésül Vácott mindennel próbálkoznak: van órás séta az udvaron. Könyvtár, ahol a könyvek mellett nyulakat, Cimbit és Cimbinét tartják, s mikor az ember úgy érzi, elege van, lehet a nyulaknak az ebédről megspórolt salátával hízelegni, s lelket kiönteni. S van színjátszó kör, kerámiaműhely, festőállvány, ecset, hol az ember kedvére alkothat. S ha nem kész a mű a szabadulásnál, a kérdésre, hogy „visszajön befejezni”, lehet fejet rázni, hogy többet engem itt nem látnak. Lehet akár televízióban szerepelni, amikor jön az árvíz, mutatni, a rabok hogy védik „otthonukat”. És lehet napokig zsákokat pakolni, s aggódni, hogy az udvaron már bokáig, már térdig, már combig ér a víz. Majd örülni, hogy a víz visszavonult, s már takarítani, fertőtleníteni kell, hogy minden olyan legyen, akár egy hete, s ha már itt kell lenni, őrizzük meg, ami a miénk.

Járunk zárkáról zárkára, hiába várnák, ez nem az a hely, ahol panaszkodnának: ha ennyi jutott, akkor itt vannak, mások is kibírták. Tudja-e, kérdi tőlem egy elítélt a nyomdán, hogy itt raboskodott, s festett képeket a viaduktrobbantó Matuska Szilveszter? S hogy gróf Esterházy Pált és Göncz Árpádot is itt tartották fogva? Tudja, hogy most itt van Tasnádi Péter?
Tudom, biccentek, más idők, más kor, más fogvatartottak! Azt is látom, bár a hely az elmúlt években nem lett sokkal szebb, kényelmesebb, de azért sokat változott. A zárkák falát itt-ott átütötték, kivették, így növelték. A méternyi falak helyére került ágy, mosdó, kübli, mi¬egyéb. Most is falakat bontogatnak. Mit érnek el? Talán annyit, az elítéltek „csak” emeletes ágyon alszanak. Három ágy egymás fölötti priccs nincs egyelőre, pedig, ha jól saccolom, elférne az is. Miben bíznak még? Talán, hogy végre lesz pénz, és az előzetes letartóztatottaknak, kiknek szökésétől, elrejtőzésétől, összebeszéléstől, bizonyítékok elrejtésétől már nem kell tartani, ügyes kis szerkezettel a kezükön otthon, házi őrizetben maradhatnak. Akkor lesz itt hely, majdnem ajánlott 4 négyzetméternyi. Addig marad a fontolva haladás. Mert ki ne felejtsük, viszonylag új a börtönfolyosókon a linóleum is. Most egy sápadt, görnyedt hátú ember mossa. Nem fiatal már, nehezen, nem is szívesen, csak muszájból hajolgatna. A felmosó rongyát egy fával a folyosón széles mozdulatokkal, mint, aki kaszál, keresztbe, koppanástól koppanásig löki. Néha előrehajol, nyögve rongyot kicsavar, tiszta vízért ballag, ismét nyög, és újra mos. Jöttünkre, s mert Horváth alezredes szintről szintre, zárkáktól zárkákig, műhelytől műhelyig kísér, a munkáját beszünteti. Vigyázzállásba merevedik, a fal felé fordul, mereven azt nézi. Itt ez a rend. Rosszkor jöttünk. A linóleum még nem száraz, mi otrombán összejárjuk a munkáját. Elnézést, így sosem végez, kezdheti újra, súgjuk a fülébe engesztelőn. Vállat ránt, mosolyog, hogy itt időből van a legtöbb, soha el nem fogy. Ha meggondolatlanságból a kedvezményes szabadulás lehetőségét el nem packázza, majd öt éve van hátra a büntetésből. Neki ez a dolga, felmos rendületlenül. Megfogadta, eddig be is tartotta, semmin nem bosszankodik. Sajnos háromszor keresztezzük a folyosót, háromszor kezdi újra a mosást.

– Már mennek is? – kérdi.
– Végeztünk, mennénk – válaszoljuk.
– Az jó, de megyek én is nemsokára. A riói olimpiát már otthon nézhetem.