Bárdos András: Nem szállunk be a hírversenybe

– Törvényszerű, hogy újra híradózik?
– Nem tudnám cáfolni a törvényszerűséget, hiszen bármit is csinálok, újra és újra kikötök egy hírszerkesztői szobában. Ez majdnem harminc éve van így.

– Pedig amikor otthagyta a tv2-t, kijelentette, soha nem tér vissza ehhez a műfajhoz.
– Egészen pontosan azt mondtam, nem leszek többé politikai újságíró, hagyományos értelemben vett híradós. Most sem erre szólt a felkérés, hiszen a csatorna sokrétű hírszolgáltatást szeretne, és ebben számítanak rám is. Amikor kiderült, hogy a megszokott tartalom mellett webes, online, mobil és más formában is megjelenhetünk, az nagyban meghatározta a döntésemet, amiből a feleségemet (Máté Krisztinát – B. T.) sem hagytam ki, hiszen a napi forgalomba való visszatérésem alapjaiban rúgja fel családunk megszokott ritmusát.

– Nem merült fel, hogy újra együtt vezessék a műsort?
– Szerencsére nem. Egyébként sem vállaltuk volna. Korábban sem örültünk neki, hogy munkánk miatt az esti órákban kevesebb időt tölthetünk a gyerekeinkkel. De szakmai szempontból sem volt ideális a közös szereplés. Rengeteg támadás ért bennünket, bármelyikünket bántották, az a másiknak is rosszulesett. Igazából nem tudtunk egymás védelmére kelni, mert furán vette volna ki magát.

– Ez vezetett a szakításhoz?
– Akkor most elmondom távozásunk valódi okát. A csatorna vezetése és köztünk annyira eltávolodtak a híradózásról alkotott elképzelések, olyan sok vita volt belőle, hogy mindenki jobbnak látta, ha nem folytatjuk együtt. A felhalmozódó konfliktusok muníciót adtak az indulatokhoz, melyek a személyes viszonyok megromlásához vezettek. Ám a közös megegyezéssel történt elválás lehetett volna vidámabb és talán egy árnyalattal kulturáltabb is.

– Azóta eltelt négy év. Közben nem hiányzott a képernyő?
– Nem, hiszen örültem, hogy megszabadultam a feszültségektől, a veszekedésektől, a kínlódásoktól. Máskülönben pedig lassan három évtizedes televíziózás után az ember már nem érzi azt a mámoros állapotot és boldogságot, mint a legelején. Egyszerűen elmúlik. És tudja, a jót meg lehet szokni.

– Régebben mi okozta a mámoros állapotot?
– Először is: tévében szerepelni jó dolog. Annak van vele baja, aki nem tudja legyőzni a félelmeit meg a szorongásait azzal kapcsolatban, hogy sok millióan nézik. Én Szilágyi Jánostól azt tanultam: minden pillanatban legyek az, aki vagyok. A lehető legtermészetesebb viselkedés esetén hiba nélkül megy a szövegmondás, viszont könnyebb belesülni, ha valaki nem a saját megfogalmazása szerint beszél vagy szerepbe kényszerül. Nekem sosem voltak félelmeim, így az örömömet sem tudta elrontani semmi.

– Örömét csak fokozta, hogy izgalmas volt a közélet?
– A rendszerváltástól az ezredfordulóig valóban sok izgalmas esemény részese lehettem. Közvetítettem a rádióban Antall József temetését, a taxisblokádot, a televízióban több választási műsort vezettem, és két miniszterelnök-jelölti vitát is levezényeltem. Minden alkalommal megugrott az adrenalinszintem, boldoggá tett, hogy ilyen „ügyekhez” adhattam a nevem. Aztán 2005 körül rájöttem, nem voltak ezek annyira nagy dolgok. Mélységes csalódottság lett úrrá rajtam az országgal kapcsolatban. S ekkor múlt el végleg az örömöm.

– Ennek tükrében még jobban érdekel, miért érdemes csalódottan visszatérni és a jelenlegi közélettel foglalkozni?
– Nagyon jó kérdés, de nemigen tudok rá válaszolni. Valamiért azt érzem, hogy még egyszer megpróbálom. Jövőre leszek ötvenéves, meglehet, tudat alatt ez is motivált a döntésben.

– Sok pénzt kínáltak?
– Egész életemben jól kerestem. Most is megfizetnek. De nem a pénzért mondtam igent. Másból is meg tudnék élni, például a könyvkiadásból. Ezenkívül a Színművészeti Egyetem rektorhelyettese vagyok, ahol tanítok is, most indult osztályom. Nekem a televíziós munka kapcsán fontos a szabadság, pontosabban a hírek szabadon értelmezésének lehetősége. Sokat nyomott a latban a kollégák személye, például Baló György, Siklós András, M. Kiss Csaba, Bakos Piroska, Benyó Rita.

– Ha másokból állna a stáb?
– Volt beleszólásom, megkérdezték az én véleményemet is.

– Mivel lehet egy híradót teljesen modernné tenni?
– Egészen közel kell mennünk a hírfogyasztóhoz. Ennek óriási szerepe lesz a jövőben. Nekünk is vannak elképzeléseink, de konkrétumokról még nem beszélhetek.

– Átalakulások várhatók a hírpiacon?
– Már vannak. Mire szerte a világban este fél hét körül kezdődnek a híradók, addigra a nézők az interneten minden fontos történésről értesülnek. Tehát sok értelme nincs megismételni a napi eseményeket, helyettük olyan műsoroknak van létjogosultságuk, melyek az összefüggésekre mutatnak rá vagy a hírek hátterét vázolják fel. Mindenhol új kihívások előtt állnak a hírcsatornák, legjobban azonban a nyomtatott napilapok keresik a helyüket.

– Önök hogyan választják ki a 24 óra legaktuálisabb témáit?
– Reggel elindulnak valamerre a forgatócsoportjaink, aztán délben irányt váltanak, mert amivel addig foglalkoztak, annál adódott egy frissebb és érdekesebb téma. Néha délután négykor is újrakezdjük. Alkalmazkodnunk kell az eseményekhez. Ugyanakkor nem szabad beszállnunk a híroldalakkal való versenybe, mert azokkal szemben csak veszíthetünk.

– Szándékosan kerülik a véres bűnügyeket, a szörnyű baleseteket?
– Igen. Minek utánoznánk azokat a csatornákat, ahol ezt már régebb óta művelik és külön közönségük van. Nyilván a kereskedelmi televíziókat jó szakemberek irányítják, akik igyekeznek megfelelni a nézői igényeknek. Tíz éve még kétmilliónál is többen ültek a híradó elé, mára ez a szám az egymilliót sem mindig éri el. Kétségtelenül eltűntek a nézők, máshová kapcsolnak vagy nem érdekli őket a hírműsor. Ebből a szempontból a Story4 bizakodhat, hiszen nézők millióit hódíthatjuk vissza, amennyiben a kedvükben járunk. Ezért választottuk a bulvár helyett a közéleti vonalat.

– Milyenek a visszajelzések?
– Megbocsátóan pozitívak. Mondják, jó az irány. Azt meg mi is tudjuk, hogy a mostaninál csak jobbat csinálhatunk. Nulláról indultunk, még stúdiónk sem volt. Hogy minden klappoljon, ahhoz legalább egy év kell. Most még a biztonságra törekszünk, hogy rendben lemenjen az adás, de jövő őszre már el kell múlniuk az adás gyerekbetegségeinek.

– Sokan kritizálják a stúdióképet, kopottas „planetáriumi plakátnak” látják a háttérképet.
– Nem olvasok internetes hozzászólásokat. A dizájnba nincs beleszólásom. Sok minden másról megkérdezik a véleményemet, de nekem a műsorvezetés a dolgom.

– Létezik Bárdos András-stílus?
– Ha azt nevezhetjük rám jellemző stílusnak, hogy a kamerák előtt is próbálok ugyanúgy beszélni, mint a hétköznapi életben, akkor igen. Messzire kerülöm a sokak által használt és kedvelt választékos újságírói kifejezéseket.

– Ugyanolyan a magánéletben, mint a képernyőn?
– Alapjában véve tépelődő alkat vagyok. Sokszor nem tudom, hogy igazam van-e. Egy híradós műsorvezető azonban nem lehet bizonytalan vagy elgondolkodó. Tehát a kérdésére azt válaszolom, hogy a képernyőn kívül más ember vagyok.

– Szemléletmódja vagy politikai beállítottsága „átjön” a televízión keresztül?
– Hogy mit gondolok a világról, az tetten érhető, és nem is titkolom. Számomra minden ember egyenlő, legalábbis a bíróság előtt. Rajongok a humanizmusért és a felvilágosodásért. Meggyőződéses demokrata vagyok. Rendkívül fontosnak tartom a hatalommegosztást. Nem szeretem a kirekesztést, az előítéleteket, holott néha magam is beleesek ennek csapdájába, szégyellem is magam rendesen.

– Mi az, amire felkapja a fejét a napi hírfolyamban?
– Egyre érzékenyebb vagyok a száraz tények mögött felsejlő emberi drámák iránt.

– Hogyan viseli, ha önt sértegetik vagy gyalázzák?
– Tény és való, olykor szétloccsan a homlokomon egy-egy szarral töltött lufi, de nem foglalkozom vele. Azért ragaszkodtam ahhoz, hogy a fiaim és a kislányom is karatézzanak, mert ott tisztelni kell az ellenfelet. Modern társadalomban csak ennek szellemében lehet boldogan élni.

– Csakhogy a karatéban visszaütnek!
– Igaza van, a győztest is megverik. De ne feledje, mindig szembe ütnek. És a meccs végén a bajnok meghajol a vesztes előtt.