Libegni kötelező

Mint például a Grúzia (hivatalos nevén Georgia) közepén elhelyezkedő Csiatura városában: a település a Kvirila folyó lélegzetelállító szurdokainak alján fekszik, ahonnan a környező „partokra”, azaz a sziklafalak fölötti részekre sem autóbusszal, sem villamossal, de még taxival sem lehet felutazni. Csupán a kötélpályák kabinjait használhatják az utazni vágyók-kényszerülők.

A mangánérc bányászata itt már az 1870-es évektől kezdve folyik. Miután a XX. század elején a Szovjetunió magához csatolta Grúziát, a kitermelés a sokszorosára nőtt, s fél évszázaddal ezelőtt már innen került ki a világ mangántermelésének a kétharmada. Az 1950-es években a bányászok és az érc hatékony szállítása érdekében a szovjet vezetés kifejlesztetett egy kötélpálya-hálózatot, amely pókhálószerűen szőtte át a város és az ipari objektumok minden zegzugát. A kommunizmus bukását követő polgárháború azonban szétzilálta a kaukázusi ország gazdaságát. A bányákat is leállították, csupán az utóbbi években nyitottak újra néhányat. A kötélpályák nagy részét megette az enyészet, ám 17 pályán még ma is közlekednek a rozsdásodó kabinok, sőt Csiatura közösségi közlekedésének rugalmas gerincét képezik.

A kabinos közlekedés kiemelkedően biztonságos: az utakon gördülő járművekkel ellentétben ezek nem szoktak összeütközni egymással, s felborulni sem tudnak. Igaz, 2008-ban az egyik kabinnak elszakadt a vontatókábele, de a tartókábelen szerencsére rögzítette a vészfék. Az efféle események ritkaságát mutatja, hogy Csiaturában nem volt felszerelés a mentés végrehajtására: a 12 utas fél napot várt, mire Tbilisziből megérkeztek a fővárosi kötélpályamentők…