Megélt forradalmi szerepek

 Később, a Kádár-korszakban ezért bűnhődniük kellett, kinek-kinek más-más mértékben. Igaz, kevés művészt ért el a párt igazi bosszúhadjárata; a színészeket inkább eszköznek tartották, mintsem eltiprandó ellenségnek. Az Élet ennek ellenére vadonatúj szerepeket is írt, családok, karrierek törtek derékba. Összeállításunk néhány színészsorssal emlékezik az ’56-os eseményekre.

Sinkovits Imre

A Nemzeti Színház 28 éves színésze október 23-án a Petőfi téren a Nemzeti dalt olvasta fel hangosítás nélkül a tízezres néma tömeg előtt, majd este a Parlamentnél a már kétszázezresre nőtt tömegnek szavalt. Mivel személye nemzetközileg is a figyelem középpontjába került, a forradalom bukását követően börtönbüntetést nem kapott. Előbb felére csökkentették a fizetését, vezető szerepeket nem játszhatott. Rendőrségi kihallgatásokra vitték, és arra akarták rávenni, hogy tegyen megbánó nyilatkozatot a Népszabadságban. Miután ezt nem tette meg, fél évre a Műanyag és Textil Kisipari Szövetkezet bedolgozója lett. Még ez sem volt elég: ’58-ban öt évre el kellett hagynia a Nemzeti Színházat, hogy a főváros dolgozói színháza, a József Attila Színház szellemiségét képviselje.

Földes Gábor

Nevét fekete betűkkel jegyzi a forradalom krónikája: az egyetlen színész-rendező volt, akit megtorlásképpen kivégeztek. A győri Kisfaludy (ma Nemzeti) Színház főrendezője még csupán 33 éves volt akkor, de Jászai-díjasként már a legjobb színházi szakemberek közt tartották számon. Hithű kommunista, aki bízott az igazságosságot ígérő társadalmi programjukban, bár igaz, hogy ’53-ban csatlakozott Nagy Imre irányvonalához.

Hogy milyen „főbenjáró” szerepet vállalt a forradalom idején? Eltökélten épp azon ügyködött, hogy megakadályozza a vérontást. Október 23-án részt vett a helyi Petőfi Kör megalapításában, 25-én az Ideiglenes Nemzeti Tanács elnökségi tagjává és egyben az értelmiségi tanács elnökévé választották. Többek között neki is köszönhető, hogy 25-én a megyei börtönnél kibontakozó tüntetés és összecsapás nem járt még több halálos áldozattal. 26-án délután a mosonmagyaróvári sortüzet követően a városba küldték, ahol sikerrel vette elejét a további vérontásnak és fegyverezte le a mészárlásért felelős határőrlaktanyát. Az újrainduló színház első premierjeként Katona József Bánk bánját vitte színpadra – bátor tette a szovjet megszállók elleni nemzeti tiltakozást fejezte ki.

Többször letartóztatták, majd szabadon engedték – végül 1957. május 23-án a győri megyei bíróságon megkezdődött Földes Gábor és társainak bűnpere, hivatalosan a mosonmagyaróvári eseményekkel kapcsolatban. A népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésével, valamint gyilkosságra való felbujtással vádolták. Az eljárásban a hatalom példát akart statuálni, bizonyítva, hogy egy Nagy Imre-hívő kommunistának nincs irgalom. A vád egyik tanúja a győri színház Leningrádban végzett rendezője, egyben párttitkára, Giricz Mátyás volt. Elmondása szerint Földes egy kocsmai beszélgetésben „angyalföldi szarnak” nevezte Kádárt, a Szovjetunióról pedig kijelentette, hogy terjeszkedő imperialista nagyhatalom. Június 10-én Földes Gábor elsőrendű vádlottat és öt társát halálra, valamint vagyonelkobzásra ítélték. Hiába jártak közben a barátok és kollégák (Major Tamás, Simon Zsuzsa, Kelen Béla), Kádár is szóban kegyelmet ígért a közbenjáróknak, az ítéletet mégis végrehajtották 1958. január 15-én. Földes nem kért magának kegyelmet, csupán golyó általi halált – hiába. Utolsó szavaival, amíg a kötél szóhoz engedte jutni, a szocializmust, Nagy Imrét és az ország függetlenségét éltette.

Horváth Jenő

– Apám kommunista művész volt. A rendszer megváltoztatásának álma sodorta a forradalomba, s lett annak egyik szegedi vezetője. Három és fél évet ült ezért az álomért – fogalmaz sommásan Horváth Péter író-rendező édesapja, Horváth Jenő ’56-os szerepléséről. – Vannak emlékképeim ötéves koromból: időnként este lefekvés előtt civilek meg géppisztolyosok jöttek és elvitték apámat. Aztán egyszer nem jött haza. Eleinte ott volt a lakásunkkal szemben, a Csillagbörtönben… Pár éve a szegedi levéltárban kikértem a peranyagot. A paksaméta tetején épp apám kézzel írott vallomása feküdt. Október 25-én kezdődött a szervezkedés, őt a forradalmi bizottság titkárának választották. Elkötelezett párttagként nem a rendszert akarta megdönteni, hanem „csak” változásokat akart. Nem is politikait, inkább szakmait. A színház főrendezőjeként az érdekelte, hogy például a színészeknek munkaalkalmat teremtsen, ezért létrehoztak egy rádiót – az egyik vádpont szerint itt lázító beszédek is elhangzottak, ami valószínűleg így történt. Ezenkívül a rendfenntartásra törekedett: az állami szervezet lehetőleg úgy szerveződjön újjá, hogy az ne járjon áldozatokkal, egyik oldalon sem. Amikor egy lincshangulatú társaság elindult az ÁVH-laktanya felé, odatelefonált, hogy sürgősen engedjék szabadságra a kiskatonákat; a tiszteket pedig azért „tartóztatták le”, hogy a Csillagban őrizve megvédjék őket a vérontástól. A vád tanúi persze egészen másképp vallottak, ellene.

Horváth Péter láthatóan megbékélve mesél – de bevallja, 30-35 évet elvett az életéből, hogy feldolgozza a családja teljes szétesését. Neki, ha nehezen is, de sikerült, ám az öccse sosem heverte ki apja forradalmi szerepvállalásának következményeit.

– A bebörtönzést követően a szolgálati lakásunkat elvették, anyámat pedig mint ellenforradalmi feleséget kirakták a színházból. Színésznőként Miskolcon kapott állást, oda cipelte magával a négy év körüli öcsémet. Én Budapestre kerültem, nagyszülőkhöz, ott kezdtem az iskolát. Volt egy fél év az életünkben, amikor az öcsémmel együtt intézetbe kerültünk. Az a legsötétebb terror helye volt! Tulajdonképpen apám története tett engem íróvá. Terápiaként kezdődött. Így született meg a Csaó Bambinó című musical erről a korszakról. Hogy megkeseredett ember lett-e az apám? Inkább csalódott.

Díszlettologatóként tért vissza a pályára, eleinte titokban, más neve alatt rendezett. Egy fényesen indult rendezői karrier tört meg, vidéken dolgozgatott, nem lett belőle „nagypályás” sosem. Élete végén Bálványos szélén vett egy kis házat és gazdálkodott. Azt mondogatta, hogy jobban szeret a retkekkel meg a hagymákkal vitatkozni, miként nőjenek, mintsem hogy idióta színészeknek próbálja elmagyarázni az igazságot. Egy szavát se hittük…

Bessenyei Ferenc

A Nemzeti Színház 37 éves színészét az egyetemisták vitték magukkal a Bem-szoborhoz, ahol elszavalta a Szózatot. A színház éléről eltávolították Major Tamás igazgatót, és 31-én Bessenyeit egy három főből álló vezetői bizottságba választották, Juhász József és Szörényi Éva mellett. Ezért megtorlásképpen két évig színházon kívül máshol nem vállalhatott munkát, nem kereshetett pénzt az akkori havi 4000 forintos keresetén kívül. ’59-ben Fábri Zoltán rendező tudta kierőszakolni, hogy ismét kamera elé állhasson a Dúvad című filmben.

Darvas Iván

A Madách Színház tagja részben személyes okokból kapcsolódott be 31 évesen a szabadságharcba, mikor október 30-án délelőtt a Budapesti Országos Börtönbe ment, hogy a korábban kémkedés és hazaárulás vádjával lecsukott bátyját kiszabadítsa. A Legfőbb Ügyészség forradalmi bizottságához irányították, ahol megbízólevelet kapott a Rákosi-rendszerben elítélt politikai foglyok kiszabadítására. Ezzel a megbízással 120-140 politikai fogolynak állított ki szabadulólevelet.

Darvas bízott abban, hogy hírneve miatt őt sem éri majd komoly bántódás. Nem így történt. 1957 májusában tartóztatták le a lakásán ellenforradalmi szervezkedés, bűnöző fegyveres kiszabadítása vádjával. Felrótták neki azt is, hogy kapcsolatot tartott a Szabad Európa Rádióval, sőt még azzal is meggyanúsították, hogy november 4. után szándékosan akadályozta a sztrájkoló színházak működésének megkezdését. Börtönbüntetésre ítélték, '59. április 4-én szabadult. Évekig segédmunkásként dolgozott, például egy VII. kerületi műanyagüzemben. Számos forrás szerint a miskolci színházban játszhatott újra a börtönévek után – valójában ’63-ban Szinetár Miklós hívta meg először a Szentivánéji álom című Shakespeare-darabba. A Kossuth-díjas rendező kérdésünkre elhárította, hogy ezért most utólag „hősként ünnepeljék”. Úgy fogalmazott: egyszerűen nem hagyhatta, hogy egy ilyen tehetség tovább heverjen parlagon. Szerencsére a hatalom nem szólt közbe.

Összenéztünk a moziban

Nem felejtem el azt a napot, 1989. január 28-át. Azok közé tartozom, akik a rendszerváltás első napjának tartják. Pozsgay Imre ezen a napon azt mondta a rádióban, hogy 1956 népfelkelés volt. Utána hiába próbálták árnyalni, tompítani szavait, már nem volt visszafordulás, az események felpörögtek.

De eddig a napig több mint 32 év telt el. Éppen elég a feledéshez. Ám nem mindenki felejtett. A hatvanas években a művészek – írók, filmrendezők, színészek – még megfélemlítve kushadtak, többen börtönben, mások szilencium alatt. Megint mások megérezték a lehetőséget: Dobozy, Mesterházy, Berkesi sorra írták propagandacélú, olykor személyes gyűlölettől vezérelt, történelemhamisító regényeiket, amelyeket aztán a nagy túlélő, Keleti Márton meg is filmesített.
Egy felvillanás egy-egy filmben szájról szájra járt, tódultunk a moziba. Például Herskó János Párbeszédjére, pedig csak annyi történt, hogy a film főszereplői – egy kommunista házaspár – eltépelődik azon, mi is vezetett a vérontáshoz.

Számomra az áttörést a Szerelem hozta 1972-ben, amelyet máig az egyik legszebb magyar filmnek tartok. Bár el kellett homályosítani az időrendet, mintha a Rákosi-éra alatt játszódna, de mindenki tudta, hogy ez bizony az ’56 utáni börtönről szól. Hiszen az író, Déry Tibor a saját életéről írta, ő három évet, a férfi főszereplő, Darvas Iván pedig majd’ két évet ült Kádár börtönében. Néztük a filmet: ez bizony nem 1953, hanem 1960. És azt is tudtuk, ha nem is láttuk, hogy a börtönből szabaduló Darvas Zugliget felé zötyögő villamosának a számozása 56-os…

Majd a Húsz óra és Kósa Ferenc filmjei azt bizonyították, hogy baloldali művészek is küzdenek a kibeszéletlen tragédiával. És lassan elkezdett csordogálni más is. Angi Vera, Megáll az idő, Kettévált mennyezet, A tanú, Te rongyos élet – ezek ugyan elsősorban az ötvenes évekről szóltak, de nem volt nehéz meglátni az ismétlődéseket a mi korunkban is. Soha úgy nem tudtunk a sorok között olvasni! És soha úgy nem tudtunk összenézni moziban, színházban.

A nyolcvanas években már nyíltan lehetett ’56-ról beszélni a művekben, ha csak a magánélet szintjén is. 1989-nek kellett ahhoz eljönnie, hogy Mészáros Márta harmadik Naplójában már történelmi-politikai távlatban szólhasson a forradalomról. Aztán persze felszakadt a gát, azóta is özönlenek a művek. Már nem kell összenézni a moziban. De úgy érzem, az igazi nagy mű erről az őszről máig sem született még meg.