Aranyat ér az idei aszú

És talán a hegy, a Nagykopasz, mely bárányt fenyegető farkasként tornyosul a város fölött, félő, mindjárt bekapja. De vajon tényleg olyan fenyegető-e az a hegy, mint lentről látni? Hamarosan kiderül. Merthogy elindulunk, megnézzük azt is,
ami a kocsiból, a vonatból nem látszik.

Nem tűnik nagy feladatnak, de kalauzzal még könnyebb az 512 méter magas csúcs meghódítása. Zelenák Istvánnál nem kell jobb vezető, a pár éve már nyugdíjas pedagógus A tokaji aszú titkai címmel pompás könyvet is írt nemrég. Nemcsak földrajztanárnak volt kitűnő, elsőrangú borász és idegenvezető is egyben. Saját szőlővel, pincével, hatvanéves terepgyakorlattal.

Az alapokkal kezdi. A hegyet alkotó szürke, rideg kőtömb andezit, vagy ahogy újabban mondják, dacit, a világ egyik legkeményebb köve, az útépítés legfontosabb kelléke. Nem véletlen, hogy a franciák, amikor lehetőségük volt rá, megvették az északi hegyvidék majd’ minden kőbányáját.

Nekivágunk a hegynek. Egyik „válla”, a Lencsés-domb lesz az alaptábor. 292 méter csupán, s miután a vasútállomás is 103, így alig 200 métert emelkedünk. Valóban szelíd kaptató. Egyik oldalán hatalmas, falanszterszerű szőlőtáblák, a másikon sokkal barátságosabb, apró parcellák. Itt-ott kisebb házikók, földbe ásott lócák, asztalok. A parcellák szélén szilvafasorok, diófák, vadkörték és mohásra öregedett kőfalak, kőgarádok, mandulafák. Idilli táj, hát még, ha letekintünk a dombról az odalent kanyargó Tiszára, Bodrogra, a folyókat övező erdőkre, holtágakra! Nem csoda, hogy meséket, mondákat őriz a táj.

Az egyik legenda szerint réges-régen a tokaji hegyen még tündérek is éltek, egy hatalmas szikla volt a kedvenc helyük. Ha viszont más ért hozzá, maga is kővé vált. Mint azok a pásztorok is, akik az idő tájt arrafelé legeltették a nyájat. Telt-múlt az idő, s a viharok, záporok legörgették a köveket a hegyről, be a Bodrog medrébe. A tokaji tündérek azonban nem voltak rossz lelkűek, megsajnálták a kővé vált pásztorokat. Lementek a folyóhoz, ahol a délceg legények hatalmas kövek formájában kiálltak a vízből. Felvitték a pásztorok lelkét a hegyre, hozzáérintették a nagy sziklához, s a pásztorok nyomban életre is keltek. A testüket jelképező sziklák azonban máig is ott meredeznek a folyóban, azóta olyan köves a Bodrog medre Tokaj és Bodrogkeresztúr között. Legalábbis a tokajiak szerint. Mert bizony én ott nem láttam még egyetlenegy sziklát se a folyóban, pedig jó néhányszor elladikáztam arra.

Érdekes módon itt, a hegy derekán se nagyon látni követ. Igaz, a déli oldalon kapaszkodunk felfelé, ahol egészen háromszáz méterig kúszik fel a szőlő. A délre-délnyugatra néző Mézesmál nevű dűlőben emberemlékezet óta szőlészkednek, ellentétben az északi oldallal, ahol csak a hegy lábánál találni tőkéket. Egyébként ott is kiváló borok teremnek – már aki szereti a kemény borokat, mert bizony a tokaji furmint meg hárslevelű erősen savas.

Zelenák Istvánnak is itt, a Lencsés-domb oldalában van egy kétszáz öles parcellája. Igazi kis paradicsom, mindegyik tőke igazi egyéniség. Csak ne volna olyan meredek az oldal! Az alföldi embernek megállnia is nehéz rajta, el nem tudja képzelni, hogyan is kapálnak, permeteznek itt. Akad néhány igazán szép mandulafa is a kőgarád tövében, de a termésből a gazda nem sokat eszik. A vaddisznók felfalják mindet.

– Van itt mindenféle állat, nyest, vadmacska, róka. Az egyik nagy veres pofájú még rám is vicsorított a minap ott lent, a Rökk-bányában – mutat le egy, a hegy gyomrába vájt tisztásra. – És kőbánya is van rendesen, csak a Lencsés oldalában hét. Igaz, már bezárt mind, de egy-kettőnek talán tiszta még az udvara.

Ezt már fent a dombtetőn mondja, ahol egykor vár állhatott. Abból ugyan már nem látni semmit, de várnak ennél jobb helyet keresve se találni. Szemmel lehetett tartani innen az egész környéket. Elég volt egy-két ágyú, pár jó szemű tüzér, s jöhetett az ellenség. Igen ám, de hogyan vontattak fel ide egy ágyút?

– Lovakkal, de leginkább kézzel – feleli erre Zelenák tanár úr, miközben egy rettenetesen hepehupás ösvényre térünk. – A ’19-es vörös katonák pontosan ezen az úton vonszolták fel az ágyúkat a dombra, amikor a román hordák át akarták lépni a Tiszát. Azóta is tüzérek útjának nevezik.

Az ilyen csapások keresztül-kasul behálózzák a hegyet, az egyiken szembetalálkozunk egy csapat fiatallal. Nyíregyházi középiskolások, a vasútállomástól indultak két és fél órája, és már lefelé jönnek a Nagykopaszról. Nincs fent senki, mondják, csak a szél fúj, viszont szépen süt a nap, nem úgy, mint itt, a hegy szoknyáján.

De ha így van, akkor miért nincs szőlő odafent, értetlenkedünk. Hiszen ott sokkal több a napsütés, mint lejjebb.
– Jöjjenek, megmutatom – kanyarodik rá Zelenák István egy másik ösvényre. Egy rettenetesen mély horhos, a Szarka-árok mentén kanyarog az út, a dereka táján megállunk. – Látják ott azt a meredek oldalt? Na, ott volt az én nagyapám szőlője. A halála után meg az enyém lett. Menjenek, másszanak át az árkon és kapaszkodjanak fel a hegyre. Megtapasztalhatják, miért hagyták ott az emberek.

Szót fogadunk. Lebotorkálunk a patak medrébe, de amikor onnan felnézve azt látjuk, hogy legalább negyven métert kéne felfelé kapaszkodni a minimum harmincfokos lejtőn, lehorgad bennünk a kíváncsiság. Most már elhisszük, milyen kegyetlenül nehéz munka volt felhordani oda a permetlevet meg a trágyát. Mert azt a szőlőt trágyázni kellett, hogy teremjen. S miután a tokaji határ szűk, a fele annak is hegy, sokan a krumplit, a zöldséget is a szőlőben termesztették.

De azok az emberek már elfogytak, akik képesek voltak a kővel is megbirkózni. Az elhagyott területet lassan visszafoglalta a természet. A déli száraz, meleg oldalon, a sztyepplejtőkön, löszgyepeken rendkívül értékes növénytársulások élnek: törpemandulás és csepleszmeggyes cserjések, a filoxéra által kipusztított szőlők helyén pedig ritka orchideafajok, gyapjas őszirózsa, gyapjas csüdfű, tárnics. Az erdő nem különösebben érdekes, nagy részét a hatvanas években telepítették, de az akác, a fenyő nem igazán szerette meg az idegen környezetet. A levegő azonban így is olyan tiszta, fűszeres, hogy a havasok is megirigyelhetnék.

Nem csoda, hogy annak idején sokan voltak, akik egész nyárra kiköltöztek a hegyre. Egy-két nyári szállást mind a mai napig látni, de akkor komoly házak is álltak errefelé. Egyiknek az alapjai mellett mi is elmegyünk. Az út mellett erős, masszív téglafal, hogy megakadályozza a kőomlást, a fal mögött pedig a régi ház maradványai. A Helm família nyári lakja állt itt egykor. A híres borkereskedő családban több tüdőbeteg is élt, ők töltötték a nyarat kint a hegyen. De ne gondoljuk, hogy olyan nagy szomorúság töltötte volna be azt a házat. A család egyik fia, Sámuel kiváló zenésznek és festőművésznek számított, s amikor épp nem katonáskodott, a művészbarátokkal gyakran felnéztek a testvérekhez. És ha már arra jártak, nem csak zenéltek, minden bizonnyal borozgattak is egy kicsit.

Samu bátyánk amúgy nemcsak kiváló festő és zongorista hírében állt, de első osztályú mérnöknek is bizonyult, több mint harminc találmány fűződik a nevéhez. Igazi reneszánsz ember volt, aki még 95 évesen is remekül tartotta magát. Mindent tudott, amit Tokajról meg a vidékről tudni kellett. Tudomása volt a hegy legnagyobb tragédiájáról, a nagy filoxériavészről is persze, amiről így írt a pataki iskola hajdani jogtanára, Ballai Géza Zemplén megye általa 1893-ban kiadott monográfiájában. „A hegyaljai szőlők a haldoklás utolsó stádiumába jutottak. Egy-két helyen, például az ujhelyi, toronyai, sárospataki, tokaji, tarczali hegyeken itt-ott még az idén is volt termés, de az a bor, mit a phyloxerás és a peronospora által ellepett tőkéről szűrnek, nem érdemli meg többé a hegyaljai nevet. Úgy, hogy ma már elmondhatjuk, a hegyaljai bor nincs többé.”

A filoxerának, vagy ahogy magyarul mondjuk, a szőlőgyökértetűnek már rég nincsen semmi nyoma, mint ahogy a múlt század húszas éveiben megélt nagy fagykároknak se. A hegy másik, Tarcal felőli oldalán pedig még véletlenül se jut eszébe az embernek semmiféle vész: olyan meghitt, barátságos és gazdagon burjánzó a táj, hogy az arra tévedt idegen akkor is kóborlásra adja a fejét, ha ezer más dolga lenne. Így gondolják ezt a seregélyek is, mert hatalmas fellegekben köröznek a szőlőtáblák fölött. Tehetik, mert embert alig látni, mi is csak hosszas barangolás után bukkanunk rá egy párra. Burgonyát vájnak. Pedig megkezdődött már a szüret – csak hát már estefelé jár az idő.

– Igaz, a szüret a legfontosabb, de a krumplit is fel kell szedni valamikor – mondja Tóth István, aztán átmutat az út másik oldalára, ahol gyönyörűen rendben tartott szőlősorok szaladnak fel a hegyre. – A szomszédban már szedik az aszút. Szép termés lesz.

– Méghogy szép?! Csodás! – fogad bennünket a gazda, Páll János, aki a már leszüretelt táblák egyikét tárcsázza. – Az utóbbi hatvan évben két évjárat, az 1953-as és az 1972-es érdemelte ki ezt a jelzőt, de az idei hozzájuk mérhető lesz. Úgyhogy akinek esze van, már most bejelentkezik néhány palackra. Ötven év múlva aranyat fog érni minden cseppje – teszi hozzá nevetve.

A tokaji bor egészen biztosan jótékony hatással van a testre, s mértékkel fogyasztva az elmére is. Ha valaki, ő aztán tudja, hiszen jó háromszáz éves családi hagyományt ápol, az ük-üknagyapja is szőlővel foglalatoskodott, ő pedig már hatévesen saját bort „csinált”. Igaz, nem itt, hanem Bodrogkisfaludon, de nincs az innen messze, pár kilométer csupán. És ott is éppen olyan jó bor terem, mint itt, a tokaji Nagykopaszon. Ámbár ezzel nem minden borász ért egyet, ők azt mondják, az igazi tokaji Mádon, Tállyán meg Tarcalon terem.

– Nem egészen – ellenkezik Páll János. – A Hegyalján nincs olyan falu, ahol ne találnánk legalább egy kiváló parcellát. De olyan sincs, hogy mind az lenne. Meg hát a bor ízlés dolga is. A tarcali például savban szegényebb, könnyedebb, légiesebb, míg a mádi savasabb, viszont nehezebben öregszik. Minden parcella más, amikor szőlőt telepít az ember, foghatja is a fejét, hogy hol is tegye. A régi öregek azt mondták, azt kell nézni, hol olvad el leghamarabb a hó.

Természetesen a déli meg a nyugati oldalon. S miután Tarcal a Nagykopasznak pontosan a nyugati oldalán fekszik, Tokaj meg a keletin, törvényszerű, hogy Tarcalon több a szőlő. Itt hatszázötven, ott pedig háromszáz hektár. De ezen nem vesznek össze. Már csak azért sem, mert aki most akar telepíteni, viszonylag könnyen juthat területhez itt is, ott is. A tévétoronyhoz vezető kövesút mentén is tucatnyi parcella eladó. Kíváncsiságból felhívtunk pár hirdetőt: fél hektárt átlagosan egymillióért adnak. De ha új ültetvényt akarunk, jobban járunk, ha üres táblát veszünk. Páll Jánosnak például az itteni hathektáros birtoka huszonkét parcellából állt össze, s azt mondja, ne tudjuk meg, micsoda nagy munka volt azokat összevonni és telepítésre előkészíteni.

De ha az ember igazi, romantikus kis parcellás birtokra vágyik, vágjon bele! Olyan gyönyörű innen a kilátás, s olyan varázslatosak a színek, az illatok, hogy a legtöbbünk azonnal beleszerelmesedik a tájba. És felsóhajt: bizony, milyen jó is volna itt egy saját kis birtok. Csak ne kéne kapálni meg hátról permetezni…