Utolsó csepp a tragédiában

Késésben vannak. Nyolckor kezdték el hárman a munkát. Igyekeznek, de már dél van, lassan haladnak, s ahogy mélyebbre értek, nem fértek el egymás mellett. Most egy ember ás, kettő fentről nézi – ha az ásós ember kifullad, kimászik, helyet cserél a másikkal.

Amúgy csend van a temetőben. Kendős nénike csinosítja szerettei sírját. Arcából szinte semmit se látni, lehajol, úgy rendezget. A kérdésre – „Mit szól, miért kellett egy 29 éves embernek így meghalnia?” – fel se nézve, sóhajtva felel: „Nem idevalósi se az áldozat, se a tettes. Szegények, sajnálom őket.”

A sírásók se beszédesebbek. Nekik a temetés nem érzelmi kérdés: munka! Borult az ég, azt kémlelik. Eső ne legyen, megállna a víz, mint a medencében. Televízióból tájékozottak, onnan hallották, mi történt.

– Fagyállóval mérgezett bort meginni? Attól meghalni? Ez szörnyű! – mondja a sír mélyéről a lapátoló férfi, és munkál tovább. Bólint a másik kettő is, fentről őt figyelve. Ebben teljes az egyetértés. Arcukról más érzés, indulat nem olvasható le. Nem érzéketlenek ők, csak a véleményüket őrzik, nincs itt az ideje a szónak. Ásnak, az előbbre való, hogy haladjanak.

Az apától jöttünk ide. Kegyetlen lehet, pár száz méternyire tőle a temető. El se téveszthetnénk a házat, a kerítéshez gyertyákat, mécseseket tettek, és fényképes értesítés is olvasható: Sz. Sándort november 15-én 15 órakor temetik.

Az apa most is a kapuban áll. Magas, ősz, ötven körüli ember. Szólt, nyilatkozott a múlt két hétben annyit, mint életében soha. Előbb még reménykedve, fiát is mentegetve szólt: marhaság volt, amit a fiúk tettek. Bemászni, bort csenni csíny, de bűn is, bocsánatos. Jó, a fia sosem volt angyal. De van ember hiba nélkül? Komoly, életre szóló leckét kapott, okul belőle. Később már aggódva szólt: még bízik benne, felgyógyul, túléli a gyerek.

A fiú öt napra rá meghalt, és az apa mondatai megkeményedtek: tett a gyerek, amit tett, de ezt nem érdemelte. Csűrjék bárhogyan, mentegessék V. Pált, de ilyet épeszű ember nem tesz. Ez gyilkosság!

Finomítva a tényeken, úgy is szólt: lehet, hogy a fiú először lopott bort, aztán meg mások miatt bűnhődött. Sőt talán nem is ő tette, hatan ittak a fagyállóval mérgezett meggyborból, hatan lettek rosszul, s kerültek mind kórházba. Ki tudja, nem ártatlan-e a fia, őt is csak úgy kínálták?! Az utolsó kortyig megitták, talán ő bírta a legkevésbé. Nem volt ivós a gyerek, pénzéből se futotta rá, kocsmába csak telefont feltölteni, lottót venni járt.

Aztán történt, a neten valaki megírta, a család bosszút esküdött, mert „szemet szemért, fogat fogért” – revánsot akarnak. S terjedt az is, valaki rágyújtaná V. Pálra, feleségére, két óvodás gyerekére a házát. Oly korban élünk, legyen az alap nélküli szóbeszéd, illik komolyan venni. Azóta a nap 24 órájában rendőrautó jár a faluban.

Ettől változott meg az apa? Vagy attól, hogy kedélyes netezők a fiával, a barátaival viccelődtek: hogy lehettek ilyen amatőrök, miért nem vették észre, mérgezett az ital, és megitták mindet?! Tartsunk gyors önvizsgálatot: ittunk már mi magunk is tévedésből padlóbeeresztőt, pezsgőnek vélt Domestost, és írattak velünk alá papírt, megígérjük, ilyet többé nem teszünk. Netán az a baj, rosszul idézték az apát, nem azt írták, amit mondott? Közelítve felé, még csak annyit rebegek, fogadja részvétemet. Ő, lát¬va a fényképezőgépet, üvölt: „Megint a média! Hazudnak örökké, tűnjenek el, mert rendőrt hívok!” Percek múlva jön elő ismét. „Még itt vannak? Emberek maguk? Koccintsanak a Palikával!”

Jártunk már V. Pál házánál is. Magas fakerítés védi, ha ugyan! De belátni, gyerekbicikliket, néhány fahordót és növényeket látunk mindenütt. V. Pál fiatalember, 37 éves, kertészmérnök. Egy ideje kertépítésből próbál megélni. Szomszédaitól hallom, sokat dolgozik, korán megy, este jön haza. Neje tanári fizetése se bántóan magas, a gyerekek nőnek, őket is etetni, ruházni kell. V. Pál dolgozik, amennyit bír, vagy annál is többet, kimerült.

A lopás utolsó csepp volt a pohárban, talán ettől szakadt el nála a cérna. Megunta, hogy gép, szerszám tűnik el a házból. Amatőr borász ő, italára hívatlanul jártak „vendégek” évek óta. Hányszor tett feljelentést? Egyszer, ha igaz. Nem remélte, hogy a tettest megtalálják. Ez súlyos hiba, mondják az értők, akkora baj, mint erős felindulásból fagyállót tenni a borba. Előbb tagadta. Ő ilyet nem tenne, de tartós hazugságban élni se akar, pontosítva a mondatot úgy fogalmazott: azt akarta, a tettes kórházban döbbenjen rá, mit csinál. Ölni nem akart. Eszébe se jutott. Azóta még korábban megy el, s később érkezik haza. Nem bujkál, de jobb így. Ismerősei telefonhívásait fogadja, ideje már ő se nyilatkozik, nem használna az ügyének. Ez már az ügyvédek, szakértők terepe.

Hallgatnak a helybéliek is. Köszönik az érdeklődést, de nem akarnak belekeveredni az ügybe.
Jártunk a polgármesternél, Horváth László Tibornál. Méltánytalan a sors, a falu változik, szépül. Falunapon bográcsban nem pörkölt rotyog, mint másutt, s nem lakodalmas zene szól. Kultúrát, színházi előadásokat hoz a faluba, a művelődési ház azért megtelik. Szólhatna világított focipályáikról is, ők nem most kezdték, évtizedekkel ezelőtt. Idén Lovrecsics papa (Gergő fia a válogatottban is bemutatkozott) reggeltől estig pallérozza az ifjakat. Szólhatna arról is, divatos lett 2000 fős településük. A munkanélküliség itt az országos átlag alatt van. Vácszentlászló nyugodt település: jó, havonta néhány tyúk eltűnik, a gyümölcsfákat néha megdézsmálják, de még éjjel is bárki nyugodtan végigmehet az utcán, baj nem éri. Ezekről sosem kérdezik, csak a rossz hír lett hír.

– Bekerültünk a híradókba, és ez az, amire nem vágytunk – kezdi a polgármester. Gondolkodik, mivel is folytassa. Talán azzal, nála a tulajdon szent és sérthetetlen: 5000 négyzetméternyi fóliasátorban fréziát, csokros krizantémot termelt. Évekig hetente négyszer este tízkor feküdt és fél egykor kelt, napi 2,5 órát aludt, hogy vigye valamire. Fiatalember, ha akar, sokat kibír. Folytassa úgy, épített üzletet, sosem unatkozott. Két gyereke van, legyen bármennyi munkája, rájuk mindig futja az idejéből. Mindig mindenért megdolgozott, értékeit óvná, bár vadászember, azért nem minden áron.

Beszélt V. Pállal és Sz. Sándor apjával is. Mit mondott? Ami a meggyőződése. V. Pálnak azt, ilyet nem lehet tenni. Az apának, a rokonoknak azt, ne próbáljanak a meghalt fiúból mártírt csinálni, senki se kötelezte őket, hogy lopjanak. Meg sem próbálkozott azzal, hogy a temetés után könnyebb, mert az idő begyógyítja a sebeket. Nem gyógyít az semmit.

Per lesz itt, ügyvédekkel, szakértőkkel, ítélettel. Az emberek újra a büntető törvénykönyvet bújhatják, keresik, mit enged a jogos védelem, s mit nem. De ha nem, legalább mit nem büntetnek. Tízmillió jogász országa lehetünk, mondhatnánk. De inkább csak hallgatunk.