Csodás fanatizmus

Onodát partizánakciók végrehajtására képezték ki, háromfős egységével 1944-ben küldték a Fülöp-szigeteki Lubang-szigetre, hogy vegyék fel a harcot az amerikai csapatokkal. Parancsba adták neki, hogy sose adja meg magát, s tartson ki, míg megérkeznek a japán hadsereg egységei.

Az osztag létezésére 1950-ben derült fény, miután az egyik katona megszökött. Ezután röpcédulákat szórtak repülőgépekről, hogy tudassák az osztagparancsnokkal: a japán császári hadsereg kapitulált, a háború öt éve véget ért. Onoda viszont a röpcédulázást az ellenség megtévesztő akciójának hitte, nem adta fel a harcot: továbbra is figyelte a katonai létesítményeket, több mint harminc katonát és civilt ölt meg.

Miután az osztag egyik megmaradt tagja meghalt, Onoda az utolsó társával folytatta a harcot. Tokió és Manila tíz éven át hiába kereste őket. 1959-ben felhagytak a kutatással, mert azt hitték, már meghaltak. 1972-ben viszont a kétfős osztag újabb támadást indított, Onoda bajtársa elesett, de ő maga túlélte az akciót. A japán kormány ekkor egy kutatócsoporttal Onoda egyik családtagját is a Fülöp-szigeteki őserdőbe küldte, hogy rábeszélje a veteránt a megadásra. Az alhadnagy neki sem hitte el, hogy már vége a háborúnak, megmakacsolta magát: csak a saját parancsnokára hallgat.

A parancsnokot szerencsére megtalálták Tokióban, ahol egy könyvesboltot vezetett. Ő 1974-ben, az akkor már nem létező japán hadsereg egyenruhájában érkezett meg Lubang szigetére, és parancsot adott Onodának, hogy adja meg magát. A katona végre engedelmeskedett. Tokió kérésére a Fülöp-szigeteki kormány megkegyelmezett neki. Miután 1974-ben hazatért, azt mondta, a harminc évig tartó dzsungelharc során csak arra gondolt, hogy végrehajtsa a parancsot. Történetét az egész világsajtó felkapta. Hazatérése után több könyvet is írt. Sikeres vállalkozó lett: olyan kiképzőiskolát nyitott, ahol túlélési technikákra oktattak gyerekeket.