Garázda a vad

A Nagykároly környéki gazdák panaszával tele van a romániai sajtó. A mezőgazdasági területeken évről évre súlyos károkat okoznak az erdei, mezei vadak, és nincs, aki megtérítse a gazdák veszteségét. Főleg a határ közvetlen közelében fekvő településeken, Csanáloson, Börvelyen, Szaniszlón komoly a helyzet. De egyik helyen se olyan sok a kár, mint Mezőfényen, ahol gyakorlatilag minden gazdát meglopnak a disznók. Itt már bevett szokás, hogy kétszer-háromszor is vetnek, mert a magot kitúrja a vad. A zsenge málét, a tejes kukoricacsöveket pedig felfalja, a szárakat letapossa, megpocsékolja.
A kétezer lelkes községet annak idején pompás helyre tette a teremtő: itt találkoznak a zsíros szatmári fekete földek a nyíri homokkal, ahol minden megterem. A határa is meglepően nagy, négyezer hektáros. Igaz, ebből csak másfél ezer hektár a szántó, a többi rét, legelő, szőlő, s legfőképp erdő.

– Mihozzánk ezernégyszáz hektár tartozik, de maga a híres Fényi-erdő hatalmas, kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen Debrecenig tart – fogad bennünket Tempfli Tibor alpolgármester a hivatalában, ahová a gazdák panaszai is befutnak. – Akkora erdő pedig tekintélyes vadállományt rejt. Ami nem is lenne baj, de a vadnak ennie kell. És persze hová megy? Ki a szántókra, ahol több az élelem, mint bent az erdőben.

Börvelyen harminc-negyven, a szomszédos Csanáloson hatvan-hetven hektár kukoricát semmisített meg a vad. Itt, Fényen majdnem a dupláját. Bár az is igaz, hogy a pontos számokat senki se ismeri.

– A legtöbb gazda be sem jelenti a kárt, hiszen nálunk a jogorvoslat elképzelhetetlenül nehéz – mondja Szilágyi Gábor, aki tavasszal három hétig a tengeritáblájában éjszakázott. – Szépen elvetettem mindent, várom, hogy keljen, s mit látok? Húsz méteren kibújt a tengeri, húsz méteren meg semmi. És ez így ismétlődik több mint öt hektáron. Rájöttünk persze az okára. A disznó szépen beleállt a sorba, s nekiállt megkeresni a szemeket. Ha megunta, odébb állt, s túrt tovább. Nem volt mit tenni, újra kellett vetni a magot, s hozzálátni az őrzésének.

Egyik barátjával felváltva őrködtek. A barát alkonyattól éjjel egyig, aztán Gábor reggelig. Sikerült is megóvniuk a vetést, de a kára így is több mint kétszázezer forint.

A vadkárokat Magyarországon se könnyű elintézni, Romániában viszont szinte lehetetlen. A helyzet normalizálására nemrég Nagykárolyban széles körű tanácskozást szerveztek az érintett falvak gazdáinak, a vadásztársaságok, illetve az erdészeti hatóságok munkatársainak részvételével, de a kárvallottak ott se jutottak sokkal előbbre. Mert az erdészek, a vadgazdák teljes mértékben igyekeznek elhárítani a felelősséget. Az erdészek például arra hivatkoznak, hogy a nagy kiterjedésű erdőségek Magyarország területén kívül húzódnak, az állatok onnan jönnek át. S amikor ez vadászidényen kívül történik, kész tortúra és legalább tíz nap, amire megkapják az engedélyt a kilövésükre. Az állatok közben akadálytalanul garázdálkodnak. Arról már nem is beszélve, hogy három esztendeje minden évben felépítik a leseket, de hiába. Az ottani lakosok lebontják, elhordják, felgyújtják, a gazdák pedig a legminimálisabb óvintézkedéseket sem akarják megtenni szántóföldjük, termésük megőrzése érdekében, pedig például a kerítések sokat segíthetnének.

Ismerik e szavakat a gazdák is, de erre csak dühösen legyintenek. Hogyan képzelik ezt az erdészek meg a vadgazdák? Mindenki kerítse be a saját négy-tíz-tizenöt hektárját, a sarkokra meg építsenek őrtornyokat? Mert a vad könnyen kibontja a drótkerítést is, és ezzel ők máris ott vannak, ahol a part szakad. Persze azért akad olyan is, aki körbekeríti a gazdaságát. Például az a francia kertész, aki egy igazán szép, tízhektáros áfonyaültetvényt telepített a falutól két kilométerre, közvetlenül az erdő mellé. A birtok ennél jóval nagyobb, de be van kerítve mind – igaz, rendszeresen ellenőrizni kell a kerítés állapotát.

– Szerencsére a disznó nem szereti az áfonyabokrokat, de a borz átjárókat fúr a drót alatt, ahol sok más vad bejöhet a kertbe – magyarázza a gyümölcsös főkertésze, Makovei Valentin, akivel a kerítés ellenőrzése közben futunk össze. – Ilyenkor, nappal persze ritkán találkozni velük, pláne, hogy ilyen nagy hanggal vagyunk. Ha magam vagyok, gyakran látom őket a kerítésen túl. Sokan vannak, de én nem haragszom rájuk. Kimondottan szép családi életet élnek.

Nem haragudnak a vadra a gazdálkodók se, sokkal inkább a román rendeletekre, amelyek a magyarnál is jóval bonyolultabbak. Vadkár esetén a romániai gazdának huszonnégy órán belül írásos panaszt kell letennie a polgármesteri hivatalban, ahol létre kell hozni egy bizottságot, amelyben részt vesz egy-egy szakember az önkormányzat, a környezetvédelmi ügynökség és a mezőgazdasági igazgatóság részéről, hogy azok megállapítsák, valóban vadkárról van-e szó, és az milyen méretű. De magyarázatot kell adni a gazdának is, mit tett, hogy megelőzze a kárt. Ha viszont a vadásztársaság be tudja bizonyítani, hogy megfelelő módon táplálta a vadállományt és kilőtte az engedélyezett számú vadat, akkor nem a társaságnak kell kárpótlást fizetnie, hanem az államnak. Ehhez azonban bírósághoz kell fordulni – s amíg ott ítélet születik…

Nem is igen mennek a szatmári gazdák oda. Nem ment annak idején Gnándt István se, pedig az ő kukoricáját se kímélte a disznó.

– Tíz nappal korábban vetettem, mint a szomszédok, így aztán csövezni is az én kukoricám kezdett leghamarabb – meséli. – A disznók felfedezték persze, tönkre vágták szinte az egészet. De lenyeltem a mérgem. A szomszédom viszont elindította a kártérítést, le is papíroztak mindent, de mikor megtudta, hogy Nagyváradra kell menni tárgyalásra, abbahagyta.
Gnándt Istvánéknál tavaly békében teltek a napok. De ez annak is köszönhető, hogy az ő életükben nem a föld, hanem a jószág játssza a főszerepet. Van lovuk, vannak borjaik és hat jól tejelő tehenük, megélnek szépen. S van hat hektár földjük is, ami sok öröm forrása – csak hát, mint tudjuk, azt a disznók is szeretik.