Félrecsúszott életek

Délelőtt érkezünk, az intézetben csend honol. Mindenki végzi a dolgát, a fiatalok itt is az iskolapadot koptatják. Egy-két lány fut át sietősen az épületek között, kísérőnket a semmiből elugró lány öleli át: „Ági néni, ugye jön este a szülinapomra? Nem kapta meg a meghívót? Pedig küldtem! Na, jó, este szólok még! Mindenképp jöjjön!” És ahogy jött, olyan gyorsan el is tűnik a közeli épületben.

Nem hiába siet, becsöngettek. Csakhogy itt nem koedukált a képzés, a tanórákon csupán lányok vesznek részt. Mégis vegyes a társaság: egyikük előzetesben van, másikuk „javítóintézeti nevelés” büntetését tölti, megint mások a speciális gyermekotthon lakói. A Rákospalotai Javítóintézet és Speciális Gyermekotthon ugyanis az egyetlen az országban, ahol fiatalkorú lányok töltik büntetésüket – vagy éppen ítéletük kimondására várnak. Hetvennyolc ágy áll az épületekben összesen: 30-an már ítélettel a javítóintézet lakói, 20-an előzetesben lehetnek itt, 24 férőhelyes a speciális gyermekotthon, és 4 lány maradhat – ha akar és nem tud máshová menni – a büntetést követő utógondozásban. Most nincs telt ház, hatvanan töltik benn napjaikat. A speciális gyermekotthoni részbe nem feltétlenül bűnelkövetés miatt kerülnek a lányok, itt az ok lehet drogfogyasztás, súlyos magatartási zavar vagy pszichés probléma is.

– Az a célunk, hogy a lányoknak a büntetés és a magatartási problémák rendezése alatt megmutassuk, lehet másképp is eltölteni a szabadidőt, mint ahogy azt eddig tették – magyarázza Szim András igazgató.

– Igyekszünk arra ösztönözni őket, hogy beépüljön az életükbe a mindennapi tanulás és munkavégzés rutinja – teszi hozzá Hatvani Erzsébet igazgatóhelyettes. Ehhez pedig elengedhetetlen a nevelők és a lányok közötti feltétlen bizalom. Végtelen türelemmel, szeretettel és elfogadással társulva. De az is ugyanilyen fontos, hogy a lányok tudják, hol a határ. Végtére is legtöbbször büntetésből kerülnek ide a lakók – vagyis tudatosítani kell bennük, hogy amit tettek, helytelen, és hosszú távon nem kifizetődő. Akár börtön is lehet a vége.

Szigorú napirendben élnek itt a lányok. Minden reggel 6.20-kor ébresztő, reggeli, takarítás, iskola, majd napértékelés, ebéd, tanulás, csoportos foglalkozások, este egy kis szabadidő, 10-kor pedig irány az ágy. A különböző körletek, közös helyiségek, szobák díszítése a lányok kezét dicséri, egy-egy ajtón bepillantva tipikus kamaszlány-szobát látunk: poszterek, szeretteik, szerelmük képe a falon, barátok, barátnők képe mosolyog az ott lakókra.

– Fontos a sikerélmény – magyarázza Hatvani Erzsébet. – Azok ugyanis, akik nálunk laknak, többnyire kudarcot kudarcra halmoztak az iskolapadban. Így nem is csoda, hogy egyre többet kimaradoztak az órákról.

Itt kisközösségekben zajlik a tanítás, igyekszenek az azonos szinten lévőket egy csoportba tenni. És folyamatosan bátorítani, kudarc esetében pedig nem a földbe döngölni őket. Hogy tudják, van értelme a tanulásnak.

Legtöbbször a gyermekotthonba az előző intézményekből való rendszeres szökések, a javítóintézetbe kisebb rablások, testi sértések vádjával kerülnek a lányok. De akadnak súlyosabb bűntettek is. Sokszor az elkövetők maguk is a körülmények áldozatai. Olyan családi háttérrel bírnak, annyi nélkülözést éltek meg, hogy már kiskorúként nem látnak más kiutat, csak a lopást, a vandalizmust vagy éppen a testük áruba bocsátását…

A kápolna sem véletlenül áll az udvaron. A hitgyakorlás nem kötelező, a lányok többsége azonban szívesen jár a különböző felekezetek programjaira.

– Ezek a lányok odakinn jellemzően semmilyen csoporthoz, klubhoz nem tartoztak – magyarázza Hatvani Erzsébet. – Itt viszont lehetőségük van részt venni kézművesórákon, kipróbálhatnak mindenféle sportot, fejleszthetik magukat.

Például kosarazhatnak. Most is maroknyi csapat pattogtatja a labdát a tornateremben, Csaba bá’ felügyeletével. Baksay Csaba – mivel páratlan létszámmal játszik a csapat – beáll védeni, ha kell, és támadni, ha arra van szükség. Máskor matekot oktat, végtelen türelemmel. A matematikát tanulni kell, kosarazni már nem kötelező – ez meg is látszik a csapat létszámán. Aki viszont itt van, teljes erőbedobással passzol, véd és támad, dob fél kézzel kosárra. Pár évvel ezelőtt még bajnokságon is indultak, igaz, csak körzetin, de ez is nagy szó. Potenciál a mostani csapatban is van, csak a kellő kitartás kérdéses. De úgy tűnik, abból sincs hiány: még ha nagy röhögésbe fullad is egy-egy mozdulatsor, látszik rajtuk, a legjobbat akarják kihozni magukból.

Van azonban, akit nem csábít a kosárlabda és a linóleum szaga. A. ül a folyosó végén, fejét a radiá­torra hajtja. Álmatag szemekkel néz rám és kérdésemre a fejét rázza: nem szeret kosarazni, nem is megy be a többiek közé. Hogy mit szeret? Nem is tudja. Nemsokára szabadul, megy haza, Egerbe, lakásotthonba. Édesanyja több mint tíz éve halott, édesapjával nem éppen idilli a viszony. De karácsonykor azért hazament. Első a család, mondja, még akkor is jó látni egy rokon arcát, ha nem is kiegyensúlyozott a viszony.

Két másik lány érkezik, idősebbek, tapasztaltabbak is, fiatal koruk ellenére láttak már ezt-azt.

– Hogy milyen itt? Milyen lenne, be vagyunk zárva. De tudod, mégis jobb, mint mondjuk a kerítésen kívül. Ahol vagy hajléktalan lennék, vagy prosti. Akit, ha dolgozik, szereti a futtatója, ha meg nem, megveri. Akkor inkább ez – mondja az egyik lány, s minden szava hitelesen cseng, látszik rajta, tudja, miről beszél. – Egy buliban ismerkedtem meg a fiúval. Az ő hatására tettem azt, amit. Nem volt jó, tudtam ezt végig, de hiába, szerelmes lettem. Akkor meg nincs mit tenni...

Apró termetű lány jön ki a teremből, utána a többiek. Tartóztatnák, de minek, meg van bántva egészen. „Bunkó volt, nem megyek vissza.” Hiába a kérlelő szó, „ne foglalkozz vele, játsszunk tovább”, rázza a fejét, kinn marad. Jámbor arcát fürkészve nem tudom elképzelni, mit követhetett el, hogy ide került. Szökdösött. Honnan? Kórházból. Otthonból. Nem érezte jól magát, hát megszökött.

Barátnője bólogat, ő is, bizony. Ő meg dühkitörései miatt került kórházba. Nem csak a lelkét, testét is ápolni kellett egy különösen vadra sikerült akció után. Vagyis kellett volna. Ha nem szökik meg. Idáig jutott, jövőre ő is lakásotthonba kerül.

– De nem maradok ott, apáék azonnal kivesznek – siet megnyugtatni. Van testvére, több is, nagy a család, csak anyukája nincs. – Meghalt. Szerencsére. Vagyis nem szerencsére – magyarázkodik azonnal –, mert sajnálom szegényt, de nem hiányzik. Elhagyott, amikor kicsi voltam.

Kijelentésére bizarr licitálás indul a lányok között, kit hagyott el fiatalabb korában az édesanyja…

Mi lesz, ha majd a kapun kívülre kerülnek? Nem tudják. Valami szakmát tanulnak. Egyikük szakács akar lenni, a másik varrónő, a harmadik fodrász. Aki az első két szakmába szeret bele, szerencséje van, az intézetben mindkettőt tanulhatja. Akad, aki ki is használja a lehetőséget.

Mint például S., aki most kissé feszengve ül az igazgatói irodában – pedig semmi oka nem lenne izgulni. Kezében egy lányregényt szorongat. Amikor arról faggatom, miért került ide, határozottan felel:

– Nem szeretném elmondani. Súlyos bűncselekményt követtem el. – Nem bírva a kíváncsisággal, mit tehetett ez az ártatlannak tűnő lány, később kísérőnktől, Seller Ágitól firtatom a múltját. Ő is csak a fejét rázza.

– Örülök, hogy nem mondta el, én sem fogom. Ez azt jelenti, annyira szégyelli, amit tett, hogy beszélni sem akar róla.

S. magatartása mostanra már hármas fokozatot ért el, ami a legjobbnak számít az itteniek között – nevelői dicsérik, szorgalmas, illemtudó, szófogadó, jó tanuló lány. Szakácsnak és varrónőnek egyaránt képzi magát, szeretne több lábon állni, ha majd kikerül innen. Végleg. Hetente ugyanis többször jár az épület falain kívül, karateórára.

Társa szótlanul ül mellette, a hasát simogatja. Tavaszra várja kisfiát. Még a szülés előtt a barátjához költözik, illetve annak családjához. Jobb lesz neki ott, mint a vér szerintieknél. Meg amúgy is, ők hárman már külön családot alkotnak addigra. A bekerülés oka nála is a már sokszor hallott szökés. Nem bírta a gyerekotthont, mindig elszökött. Ja, hogy oda miért került? Ki tudja már azt, hétéves kora óta az állam neveli.

Nem ő az egyetlen itt, aki gyermeket hord a szíve alatt. Többen járnak órára nagy pocakkal, és nem csak matekot meg magyart tanulnak. Csecsemőgondozást is gyakorolnak Juci néni kezei között. Garami Judit gondos tyúkanyóként tanítgatja a négy lányt, miként nyúljanak a műanyag baba alá, hogy annak ne essen hátra a feje, hogyan cseréljék ki a pelenkát, hogyan szoptassák, hogyan büfiztessék. És ami talán a legfontosabb: hogyan beszéljenek a gyerekükhöz. El is hangzik a tétova kérdés két viháncolás között: „Honnan tudja majd a baba, hogy én vagyok a mamája? Ha mondom, úgysem érti meg.” Juci néni mindenkit megnyugtat, a csöppségek pontosan tudják majd, kinek a pocakjában nevelkedtek. Szülői szeretetből elvileg nem lesz hiány: mindannyian a barátjukhoz, gyermekük apjához költöznek majd a jövevények érkezése előtt.

Hogy mi lesz velük a baba születése után? Juci néni próbál optimista lenni.

– Van, akiért egyáltalán nem aggódom, jól viseli magát itt benn, és a gyerek apja is felelősségteljesen gondolkodik. Házasságról beszélnek, remélhetőleg anyagi gondjaik sem lesznek. A többiek is hazamennek, bízom benne, hogy élhető családot alapítanak majd.

Ez már a jövő zenéje. Lényeg, hogy most, még ha műanyag is a baba, szakszerűen, féltve szorítják magukhoz.

Magyaróra következik, pontosabban nyelvtan. Még mielőtt belevetnék magukat a mondatfajták sűrűjébe a 7–8. osztályos lányok, van idő picit ünnepelni is. A friss 16 éves a tanárnőtől óra előtt kap némi édességet, amit azon nyomban el is osztogat. Este bulit is csaphat, lesz süti, torta, tánc.

– Ő már a 14. születésnapját is nálunk töltötte be, jól elbohóckodtunk a zsúron – emlékszik vissza Seller Ági. – Olyan jól sikerült, hogy utána sokáig nem is beszélt másról. Azt mondta, ez volt az eddigi legszebb szülinapja.

De nem lehet sokáig csűrni-csavarni a dolgokat, valamikor a tanulást is el kell kezdeni. Például a kijelentő mondat gyakorlását. Mi lassan szedelőzködünk is, nem zavarjuk a tanítást. Mire kilépünk az ajtón, a táblán már ott a példamondat, kijelentő módban: Az élet nehéz.