Figyelem, találkozhat vele! Davó az utcákat rója

Nos, az úgy kezdődött, hogy egy napon, amikor az ember már nem nyújtózkodva fogja a nagyszülei kezét, Nagy Dávid megállt a Bartók Béla úti Figaro bűvészbolt előtt. Úgy forgatta a fejét, mintha csak magát méregetné a kirakat üvegében, valójában a bolt belsejébe bámult – golyók, kártyalapok, zsinórok, lebegő gömbök és cilinderek világába. Gondolatban még egy mindent elrejtő köpönyeget is magára terített, ajkán pedig lassan formálta a szavakat: Nagy Davó, a világ legjobb bűvésze. A világ, persze, mit sem tudott minderről, de ez mindig így történik az igazán nagy dolgok kezdetén. Dávid mindenesetre megvásárolta élete első bűvészfelszerelését, s bár tanult, gyakorolt becsülettel, a gyermekévek túl sok kihívással állítják szembe a kamaszodó srácokat.

Így történt, hogy idővel elfeküdtek a kártyalapok, a golyók fiókok sarkaiba szorultak, s doboz alján lapultak az önmagukba tekeredő zsinórok. Akkoriban ugyanis már szakácsként látta magát Dávid, híres séfként, a világ bármindegyik leghíresebb éttermében. Csak éppen megint a világ nem tudott arról, hogy egy ábrándos szemű kamasz séfnek tanul Budapesten. Szorgosan látogatta a kereskedelmi szakközépiskola tanműhelyének konyháját, ám azzal kellett szembesülnie, hogy a reggeltől estig tartó munka után egyre hosszabbra nyúlik ábrázata a fémedények oldalán. Kötényét karjára hajtotta, éppen úgy, ahogyan egy bűvész rejti az alatta búvó titkot, és kilépett a konyha ajtaján.

Nem ment messzire. Éppen csak az asztalok közé. Ám a pincérmunka jövedelmezőnek bizonyult: az ezredfordulón még egy magafajta kamasz is megkereste a húszezer forintot egyetlen, vasárnap hajnalba billenő esküvőn. Kártyalapok helyett ugyan étlapokat osztott, abrosznyi bűvészkendőket reptetett, s legfeljebb a söralátéteket pörgette ujjai között, valamint a borra kapott, csörgő forintokat.

S míg észrevétlenül foszladoztak egy gyermek bűvészálmai, dokumentumfilmet vetített a televízió a tengeri hajókon szolgáló pincérekről. Vonzó lehetőségnek tűnt vízre váltani a fővárosi poros utakat, az iskolában tanult francia nyelvre azonban már a záróvizsga másnapján sem emlékezett Dávid – még szerencse, hogy az óceánjáróra, ahová jelentkezett, angolul beszélő pincéreket kerestek. Igaz, ilyen nyelven meg nem beszélt, de becsületére legyen mondva, mindössze hat hónapig tartott ez az állapot. Az intenzív és sikeres nyelvkurzus után tanulságos felvételi vizsga következett. Kiderült, hogy talán hasznosabb lett volna hosszabban elidőzni a lábasok és tűzhelyek világában. A bizottság előtt elsőre könnyűnek tűnő gasztronómiai kérdésekre kellett felelni. Dávid felsorolt három sajtfélét. A trappista, a pannónia és az ementáli után már félve mondta a saláták fejezetnél, hogy ismeri a káposztát, az uborkát (ezt tejfölösen is) és a céklát (köménnyel akár), de jól látta a vizsgáztatók arcán: ez a hajó alighanem nélküle indul. Különös talán, de abban a kétségbeesett pillanatban az emlékei közé úszott gyerekkori énjének  a Bartók Béla úti bolt kirakatüvegében tükröződő képe. Olyan kép, amelyik csak akkor hívható elő, ha az mélyen beleégett az ember lelkébe. Ezek a képek adnak erőt ahhoz, hogy elviseljük a kudarcokat, s ne úgy éljük meg azokat, hogy hátrébb léptünk párat. Inkább úgy, mintha ugráshoz gyűjtenénk erőt.

A következő évben Írország közepén, egy álmos, vastag vattafelhők árnyékába bújó szálloda éttermében robotolt. Azt mondják, arrafelé minden házban szellemek járnak, de ő csak élőkkel találkozott. Szobatársa szolgált néhány tengerjárón, s mindenhonnan elhozott egy-egy étlapot. Dávid azokból magolta az ismeretlen nevű húsokat, a furcsa növényekből készült saláták nevét. Úgy tűnt, Acapulcóhoz, az alulról megvilágított medencék és a magányosan utazó hölgyek idealizált világához csakis tigrisrákokon, zöldséges samosákon, santelli rántottákon, kockákra vagy csíkokra vágott An­gu­sokon és könnyű mousse-okon keresztül vezet az út. Szűk szobában ülve magolta a nemzetközi konyhaművészet tudományát…

Egy év múlva pedig, 2004 októberében, 23 évesen ott állt a Pacific Princess bérháznyi méretű hajóteste előtt. Pár percig nézte a fehérre festett hajó oldalát, hátha kirajzolódik alakja a napfényben, de miután semmit nem látott, fellépett a rámpára – és kilenc hónap negyven napig le sem szállt a fedélzetről. Tükörsima vízen tapasztalta meg – és gyűrte le – a tengeribetegséget. Hamar kiábrándult az úszó medencék romantikájából, perceknek tűntek a szárazföldre kiírt szabadságok órái. Az utasok pedig nemhogy szmokingban, de egyenesen suhogó mackóban, papucsban szálltak ki és be. Kiderült, hogy az óceánjáró Amerika legnagyobb „SZOT-üdülője”, híres embert akkor látott, ha elsétált egy bekapcsolva felejtett tévékészülék előtt. Hét év kemény, de élvezetes munka következett. Könnyebb lenne felsorolni, hol nem kötött ki ez idő alatt, és lehetetlen összeszámolni, hány tányért tett abroszra. Lopott időiben elő-előkerült újra a bűvészkártya, néhány trükköt begyakorolt és sikerrel bemutatott az asztaloknál.

S miután végleg letette zsákját az útjai során összegyűjtött pénzből vásárolt budai panellakás szobájában, majd végzett baristaként megjárt néhány kávézót és kávéházat, elment újra a Bartók Béla útra, a Figaro boltba. Megállt a kirakat előtt. Gyermeki lélekkel méregette a golyók, kártyalapok, zsinórok, lebegő gömbök és cilinderek világát. Visszagondolt az útra, amit maga mögött hagyott, és elmosolyodott. Újból belevetette magát a trükkök fortélyaiba, ezúttal felnőtt, érett elhatározással. Nem gondolt arra, hogy Nagy Davó a világ legjobb bűvésze. Először legyen Davó, azért is keményen meg kell dolgozni.

Esténként a szórakozóhelyeket járja, kocsmatrükkökkel ámít és szórakoztat. Az utcákat rója, megállít bárkit, hogy lássa, jó irányba halad-e a bűvésztudománya. Mesterei is vannak (Habók János, Kaszányi Roland, Gyertyán Balázs), és nem olyan régóta iskolába is jár, a Corodini Országos Bűvész Egyesülethez. Amikor belépett a tanterembe, akkor tudatosult benne, hogy 12-13 év az átlagéletkor, ő pedig már 32. Bűvésztársai éppen annyi idősek, mint ő volt egykoron, amikor élete első trükkjeit tanulta. Az oktatás bemutatkozással kezdődött. Sorra került ő is. Felállt, fellépett a színpadra. Végignézett az arcokon, és meglátta magát gyerekként közöttük. Már tudta, mit kell mondania, hiszen másként nem lehet, az ő története így kerek: „Davó vagyok, tizenöt éves.”