Külszíni kesergő

Amúgy orrunkig, ha látunk, csak a munkagépek zajából halljuk, néhány száz méterrel alattunk, de tőlünk kilométernyire dolgoznak. Mindent köd takar. De jó ez: mi se látunk, bennünket se látni. Minek nézelődni? Amúgy holdbéli a táj, de nézelődés még nem vitte előre a világot.

Nem itt, odébb kezdtük a napot, Gyöngyösön. Jó szerencsét, fogadtak bennünket a bányászok. Szerencsénk volt, az irodában fűtöttek, körbeülhettük a nagyasztalt. Összehajolhattunk, s ha több magyar összehajol, tudjuk, abból bármi lehet. Itt meg – magunkat is számolva – voltunk nyolcan. Szóltak előre, bányász nem panaszkodik. Sértést, kitolást lenyel, s amikor úgy érzi, elbántak vele, legfeljebb minisztérium előtt demonstrál. Petíciót ír, adná át, de ha nem fogadja senki, akkor se horkan fel.

Összehajolunk az asztal fölött, Pápis László személyében van itt szakszervezeti vezető is, de nem akar előtérbe kerülni, inkább mondják a többiek, a módosítás az ő „bőrükre” ment. Történt, hogy két évvel ezelőtt megvonták tőlük a korkedvezményes nyugdíjukat. Akkor találták ki íróasztalok mellett, takarékossági okból, hogy „külszíni bánya az nem bánya”. Ne már, ugyanaz járjon, mint annak, aki föld alá száll!

Kezdje a világ mázlistája, indítványozzák, kezdje Bander István. Ő az, aki utoljára korengedménnyel a külszíni bányászok közül, 57. évét betöltve, negyven-egynéhány év munkaviszony után nyugdíjba ment. Bander Adácson született, élt, onnan a visontai erőmű, a lignitbánya ugrásnyi távolság: 1981-ben került a bányába. Kotrógépre tették, megcsinálta a szerencséjét. Sovány, halk szavú ember ő, azzal folytatja, ez a szerencse viszonylagos, dolgozott ő már 25 fok hidegben, nyáron meg negyven fok fölött, amikor száll a por, vibrál a levegő, a gép meg kirázza a lelket. Nem panaszkodik azért se, itt hét nap munka után jár két nap pihenő, ha úgy alakul, december 27-én karácsonyozik. De tudta, mire vállalkozik. Itt ez a szabály.

Hanem az a helyzet, lehet itt az ember acélból, húsz év munka után kezdődnek a gondok. Itt fáj, ott fáj. Ő szerencsés, az évenkénti orvosi vizsgálatokon vállon is veregették, a vérnyomása 120 per 80, talán nincs is több ilyen a bányában. Jól van-e, kérdezte a doktor. Hajaj, felelte Bander. Mert itt a vizsgálatokon fordítva történnek a dolgok, itt muszájból megy az ember orvoshoz, s nem azért, hogy az találjon valami bajt. Csak üsse be a pecsétet, hogy munkára alkalmas, és annyi.

– Az utolsó két évben én már két óra alatt jutottam el az orvoshoz, pedig 400 méterre van a rendelő, annyiszor kellett megállnom. Mikor kitelt az időm, nyugdíjaztak, nyaki és háti gerincsérveket állapítottak meg nálam. Műteni kéne, de ráér az még, nem sietek, én már el nem késhetek sosem.

Mázlista, összegez a mellette ülő Lénárt László. Pedig hát látta ő is a társát, amikor néhány éve a gépe megbillent. Nem ült nagyon magasban, talán ötemeletnyi az egész. A gép dőlt, ők meg alulról kiabálták: ugorj, Pista! Bander ugrott, s amint földre huppant, maga lepődött meg a legjobban, hogy él. Munkált benne az adrenalin, hitte, az ijedségen túl baja se esett. Bár lehet, a térde azért fáj, néhány gerinccsigolyája akkor moccant ki a helyéről.

Lénárt azzal folytatja, vele az a baj, túl fiatal, éppen három hónappal később született, mint Bander. Előtte húzták meg a határt, időnek előtte ő már nyugdíjba nem megy: 43 éve dolgozik itt, afféle Jolly Joker, ha kell, kotrógépre ül, ha kell, havat, sarat lapátol. Ha a futószalag megakad, megkeresi a bajt: hóból, sárból kikapargatja. Lefekszik, lábával megemelgeti a szalagot, nem több az 150–200 kilónál. De hát semmiség ez, még innen a hatvanon, nem is panaszkodna, van kollégája, akinek térdét, nyakát, gerincét ötször műtötték. De jól alakítja, hogy egészséges.

Itt tart, majd Pápisra néz. Tudom, ígértük, nem panaszkodunk, mondja, s legyint. Ő folytatja, vagy talán már Kovács János, aki 1980 óta van a cégnél. Az apja tanácsolta: fiam, nyugodt állás lesz ez, biztos kenyér. A „rukkoló részlegnél” dolgozik. Magát sosem kímélte, nem is panaszkodhat, sokat kapott cserébe, rossz a térde, a gyomra, számolta a hónapokat, mennyi van még, mire megpihenhet – aztán a célt egyetlen tollvonással odébblökték öt-hat évvel. S boldog ő is, amikor látja a pecsétet: „munkára alkalmas”.

Ne siránkozzunk, kollégák, ismétli Pápis, és Kovács János bólint. Törődnek velük. Járt nálunk még kutatócsoport is, kiderítették, a folyamatos műszakkal az a legnagyobb baj, úgy szerdától kezdve már alig termelődik bennük melatonin.

– Mondtuk is nekik, ez tényleg így lehet. Hanem bennünket inkább az zavar, a vállalatnál a fekete zászló is folyamatos műszakban munkál. Mind egyre előbb mennek el a kollégák. S míg utolsó útjára kísérik, olvasgatják: ő ötvenhat évet élt, a másik meg kis híján hatvanat.

Ne panaszkodjunk – kapcsolódik a beszédbe Generál Gábor lakatos, az új rendelet okán pár hónap híján még neki is hat év munka van hátra. A házára devizaalapú hitelt kért, beteg nem lehet, erre, ha kell, meg is esküszik. Kicsit ugyan már lassan mozdul a közös fotózásra, de tudjuk be, spórol az energiájával, a délutáni műszakra.

– Hány embert érint a rendelet, évente mennyit spórolnak meg vele? – kérdem Pápis Lászlót.
– Itt összesen huszonkilenc bányászt, évi 37 millió forintot takarítanak meg vele, ha ugyan.

– Az már tényleg hazavágná az államot. Mit feleltek a petíciójukra?
– Nem fogadtak bennünket. Háromszázan voltunk a minisztérium előtt, de csak üzentek, ha gondoljuk, sztrájkoljunk. Ki ellen? A cég mindent betart, a rendeletet nem ők hozták.

– Jövőre?
– Újra demonstrálunk. Petíciót nem írunk, úgyse vennék át. De tudják meg, még vagyunk!