Magyar NB I után El Classico - ez aztán a szauna!

A spanyol rangadót semmiképp nem lehetett összetéveszteni sem a Kecskemét–Ferencváros, sem a Bp. Honvéd–Kaposvári Rákóczi mérkőzéssel – miként egy falusi táncmulatságot sem érdemes egybevetni a bécsi operabállal. Így szavazott a magyar közönség is, hiszen a stadionokban úgy 2-3 ezer néző ült a lelátókon, míg a televízió képernyője előtt 760 ezer érdeklődő figyelte a 4-3-as Barca-győzelemmel végződő parádét.

Ennyien kíváncsiak nálunk a jó futballra! És nagyjából ennyi szurkoló próbálja megfejteni: mi lehet az oka, hogy tavaszra tavasz jön, ám a mi labdarúgásunk csak nem akar jottányit sem előbbre lépni?

Valamikor idehaza tornatermekben emelgettek „irdatlan súlyokat” focistáink, a szabadtéri edzés csaknem mindig hólapátolással kezdődött. Aztán amikor beindult a szezon, a szurkolók kissé kifagyott orral, ám a látottakkal elégedetten tértek haza. Mostanság klubcsapataink külhonba mennek elébe a tavasznak, luxuskörülmények között alapoznak, ám amikor felharsan az idénynyitó bírói sípszó, a nagy készülődés látszata szinte semmi.

Jönnek az unalmas, rossz meccsek, az ember alig várja a végét – míg, teszem azt, a Real–Barcelona derbi alatt szinte rohan az idő. Nincs magyarázat arra sem, miért kezdett ilyen harmatosan az a Fradi, melynek pompás stadionja épül, s már a látványterve is ámulatba ejti a futballbarátokat.

Aztán a csapat Kecskeméten úgy végzett gól nélküli döntetlenre, hogy a szaklap kilenc kezdő játékosnak adott 3-as osztályzatot, sőt – akitől a gólt várták – Böde Dánielnek kettessel kellett beérnie. Hogy milyen munka a kettes? „Súlyos hibákkal terhelt, már-már értékelhetetlen teljesítmény.” Thomas Doll vezetőedző azt nyilatkozta, hogy nem „harapott” a csapat. Hát mikor harapjon, ha nem akkor, mikor pompázatos stadion épül nekik, ahol ők lesznek a főszereplők?

A magyar labdarúgás szövevényében még az sem nagyon ismeri ki magát, aki egész életét ennek a sportágnak szentelte. A csodavárás reményével hozzuk a külföldi edzőket, aztán – lásd Moniz mestert – csalódottan távoznak, mi meg maradunk tovább a gondok hálójában. Ez épp arról jutott az eszembe, hogy Telkiben újabb harminc edző kapott diplomát…

Aztán ott van az Újpest: fejük felett Damoklesz kardja – mégis szárnyalnak. Pedig nekik már az is siker, hogy pályára léphetnek, hiszen a megszűnés fenyegeti a csapatot. Ha – az Újpesthez hasonlóan – az összes valamiért bajban lévő hazai együttes szárnyalni kezd, véget érhet a magyar futball gyászos korszaka?