A legnagyobb gond megoldódott, a kisebbekkel megküzdünk valahogy

– Érsek úr nemrégiben érdekes előadást tartott Egerben arról, hogy három pápával is volt módja találkozni a Vatikánban. Egyikükről azt mondta: „ő volt az én pápám”.

– Tagadhatatlanul II. János Pál volt fiatalkorom pápája. A nyolcvanas évek elején Ausztriában részt vettem egy szentmiséjén, amit bőrig ázva hallgattam végig a szakadó esőben, de szavait és tekintetét soha nem felejtem el. Megragadott nyílt, közvetlen, barátságos személyisége, és példaképemnek tekintettem őt. Megadatott, hogy a hosszú pápasága során többször személyesen találkozzunk, beszélgessünk, például közös munkaebédeken is, amikor a papi kongregáció titkára voltam.

– Amikor II. János Pál pápa másodszor járt hazánkban, magyarul is tanította őt...

– A püspöki konferencia részéről kaptam feladatul, hogy előkészítsem a Szentatya útját. Segítségére voltam a magyar nyelv tanulásában, és az a megtiszteltetés ért, hogy magyar hangja lehettem. Különleges nyelvtehetséggel megáldott ember volt, de a magyar kiejtésbe minden igyekezete ellenére beletört a nyelve.

– Az április 25-re kitűzött szentté avatáshoz csodákra is szükség van. II. János Pál pápa nevéhez egy Parkinson-kóros francia apáca és egy Costa Ricán élő, agyi aneurizmában, agyértágulatban szenvedő nő különleges gyógyulása fűződik...

– A katolikus egyház rendtartása szerint az őskereszténység idején csak a vértanúkat nevezték szenteknek. Később szentté avattak olyan embereket is, akik krisztusi életükkel érdemelték ki ezt. Esetükben az egyház elvárása, hogy Isten tegyen mintegy pecsétet az életükre. Ez a pecsét a csoda, amelyet az ő közbenjárásukkal tesz az Úristen. Ez lehet egy rendkívüli gyógyulás, melyre az orvosok jelen ismeretei szerint nincs magyarázat.

– XXIII. János enélkül is szent lehet. Mi ennek az oka?

– Az ő esetében kivételt tett Ferenc pápa, tekintettel arra az óriási tiszteletre, amely emlékét övezi az egész világon. Nem hiába nevezték őt a „világ plébánosának”. Én sem tudok úgy betérni a Szent Péter-bazilikába, hogy ne mennék el imádkozni a sírjához. Idős emberként választották pápává, mégis fiatalos bátorsággal hívta össze a II. vatikáni zsinatot. Tudta, szükség van arra, hogy az egyház és a világ kapcsolatát újragondoljuk. Hasonló nyitottságot láttunk II. János Pálnál, és valami hasonlót tesz a jelenlegi pápa is.

– Valóságos „nagytakarítást”, átvilágításokat rendelt el Ferenc pápa. A változások szele minket is elér majd?

– A katolikus egyház berendezkedése hierarchikus, számos esetben a reform felülről jön. Kezdi a pápa, az egyház hajójának kormányosa, majd az új stílus fokozatosan megjelenik a püspökök, a papok és a közösségek életében. Assisi Szent Ferenc azonban egyszerű szerzetes volt, alulról jövő kezdeményezése mégis az egyház megújulásához vezetett.

– Szokták emlegetni, hogy egy nagy hajó nehezen fordul...

– Egyszer a Karib-tengeren magam is kezembe vehettem egy hajókormányt. Tekertem jobbra-balra, majd aztán hátratekintve a nyomvonalon láttam, hogy mennyire cikcakkban haladtunk. A kikötőkben megfigyeltem, hogy minél hatalmasabb egy hajó, annál nagyobb művészet a kormányzása. Az első mozdulatokra egy nagy test nem azonnal reagál, idő kell neki, mire felveszi az új irányt. Főleg, ha a tenger viharos. Márpedig történelme során az egyház hajója gyakran járt háborgó és mély vizek felett.

– Hogyan élik meg önök mindezt a hétköznapokban?

– Egy történettel tudok felelni. Az egri egyházmegye egyik, hátrányos helyzetű falujában kapott házat az egyik női szerzetesrend. Az egyik idős apáca, aki Budán született, s mindig Budapesten élt, nemrég hirtelen késztetést érzett arra, hogy elmenjen a rászoruló romák közé. A pápa ugyanis azt kérte, menjünk a perifériára. Tréfásan úgy fogalmazhatnék, hogy itt, az észak-magyarországi régióban nekünk nem sokat kell mennünk ehhez, mi magunk vagyunk a periféria... Komolyra fordítva a szót, magam is igyekszem eljutni a legkisebb egyházközségekbe, ahol talán évtizedek óta nem járt érsek.

– Apró jelekből látjuk, hogy a latin-amerikai pápa lazább, mint elődei voltak. Maga viszi a táskáját, a saját fekete cipőjét viseli, nem a piros pápai mokasszint. Mit üzen ezzel?

– Látjuk, hogy a pápa nem tulajdonít nagy jelentőséget a külsőségeknek. Nem hiszem, hogy emiatt lazább lenne elődeinél. Arra hív fel, hogy a lényegre figyeljünk inkább, arra, amit mond, ahogy viselkedik, ahogyan él. Miután Ferencet megválasztották, egy korábbi elöljáróm, a brazil származású Hummes bíboros, aki nyugalmazása óta Amazóniában szolgál egy egyszerű plébánián, arra figyelmeztette a pápát: ne feledkezz meg a szegényekről! S ő nem feledkezik meg róluk.

– Tavaly a nagycsütörtöki szertartáson az egyházfő egy római fiatalkorúak börtönében megmosta az elítéltek lábát, akadt köztük mohamedán is...

– Egy ilyen gesztus azt fejezi ki, hogy a pápa mindenkiben az embert látja. S még azt, hogy ő sem félisten, hanem ember, Isten szolgáinak szolgája. Az sem véletlen, hogy egyszerűen csak úgy nevezi magát: Franciscus, azaz Ferenc.

– Azt is kinyilvánította a pápa, hogy a szegényeket szolgáló szegény egyházat tartja követendő példának. Hogyan fér ez össze azzal, hogy a katolikus egyház évszázadok óta jelentős értékekkel, műalkotásokkal rendelkezik?

– Ezek egyházunk történelmi örökségéhez tartoznak. A kulturális értékek, építészeti és egyéb műalkotások Isten dicsőségét hirdetik, miattuk nem kell szégyenkeznünk. Ezek azt tanúsítják, hogy az egyház a múltban a kultúra és a művészetek legfőbb mecénása volt. Ez a fajta gazdagság nem áll ellentétben az evangéliummal, hiszen minden ember javát szolgálja. A szegényekről pedig nem feledkezünk meg. Ők az egyház igazi kincsei. Jelentős anyagi segítséget nyújtunk nekik a Katolikus Karitász révén. Gyűjtéseket is szervezünk a rászorulóknak, a katasztrófák károsultjainak.

– Beszélhetünk a mai anyagias világban az evangéliumi szegénységről?

– Igen. Jelentős számban vannak egyházunkban olyan szerzetesek, akik a teljes szegénységet választják. Jézus boldognak mondta a lelki szegényeket is, akik, ha van is valamilyük, nem ragaszkodnak hozzá. Az igazi gazdagságot ugyanis a lelki értékekben találják meg.

– Miként juthatnak közelebb az emberekhez a papok? A pápa ezt is kérte tőlük.

– A papi kongregációban két latin-amerikai feljebbvalóm is volt, így megtapasztaltam, hogy ők közvetlenebbek, mint amihez mi itt, az öreg Európában hozzászoktunk. Jót tesznek nekünk a friss, új szelek. Persze nem lennénk hitelesek, ha csupa „Ferenc-utánzatból” állna az egyház. Mindenkinek fel kell fedeznie a saját értékeit. De a pápa egyszerűségének valóban kisugárzása van, és az emberek ezt megértik. Mi itt, Európában hozzászoktunk, hogy teológiai kifejezéseket használunk, és ez gyakran nyelvi falakat emel az igehirdetők és hallgatóik közé. Az egyházi nyelvezet sokszor régies, ezért megújításra szorul. Olyan ez, mint egy szép, faragott szobor, amelyet vastagon belepett a por, vagy mint egy oxidálódott ezüsttárgy, amelyet, hogy igazán értékeljük, meg kell tisztítani. A szavainkat is éppen így kellene kifényesíteni.

– Tavaly az Érsek úr tartotta a prédikációt a csíksomlyói zarándokoknak. Mesélt egy történetet, mely húsvétkor is vigasztaló lehet.

– Egyszer egy latin-amerikai püspök látogatott meg a Papi Kongregációban. Beszámolt arról, hogy egyházmegyéjében mennyi gond, baj akad. A gondterhelt szavak ellenére mégis egy derűs, optimista ember képe rajzolódott ki előttem. Megkérdeztem tőle, miként lehetséges, hogy ennyi probléma dacára a szeméből csak úgy sugárzik az öröm. Erre még jobban kivirult, és ragyogva azt mondta: minden okunk megvan az örömre, hiszen üres a sír!

A legnagyobb gond megoldódott, a kisebbekkel meg csak megküzdünk valahogy. Évről évre, amikor visszatér a húsvét, erre kell újult lelkesedéssel rácsodálkoznunk. A hívő ember élete nyitott az örök életre, nem fél attól, hogy a halállal minden lezárul. Higgyünk hát a csodákban! A hétköznapi csodákban is.