Hány lovat loptál, István? - énekli a japán kórus az orosz eredetű videón

Sajnálatos módon Kormos Pista további sorsáról már alig szól a betyárdal. Annyit azért tudhatunk, hogy „kísérik a börtönbe”, ahonnan még visszanéz a szeretőjére, merthogy „teérted szenvedem most ezeket”. Amiből is világosan kitűnik, hogy az udvarlás, ne adj’ isten a mátkaság már akkoriban is pénzbe, esetünkben lopott lovakba került… Persze nem egészen ezért indultam a 121 kilométer hosszú Sió-csatorna középtáján fekvő városkába, hanem mert régi mániám a nem létező honi csatornahajózás, amire Simontornya térsége különösen alkalmas lenne.

Hírül adták: az elmúlt hetekben megtelt a csatorna – bőséggel eresztették bele a medréből már-már kilépő Balaton vizét –, vagy három hajó is fölutazott rajta a Dunáról, ám itt akkor is van víz, ha a zsilip zárva van. Ami azt jelenti, hogy Siófok és a Duna között legalább 60–70 kilométer folyamatosan hajózható. Hát még, ha kotornák a medret, hát még, ha a környék települései felkészülnének az ilyesfajta vendégfogadásra, hát még, ha kitérőket, kis kikötőket, no meg szállodákat építenének, ja, és hát még, ha lenne magyar csatornahajó…

De egyelőre mindez csak álom.

Mert talán még a Sió mentén található tucatnyi település lakói sem hiszik, hogy valóságos vízi paradicsom lehetne a Siófok és a Duna menti Bogyiszló közötti, 121 kilométer hosszú csatorna. Jó hatvan kilométeres szakasza mindig alkalmas a hajózásra, több méter mély itt a folyócska, további harminc kilométerén is legalább métermagas a víz állandóan. Addig viszont, míg elindul az első csatornahajó a Sión – azt hiszem, a legjobb lenne, ha én állnék akkor a kormány mögött –, nézzünk körül a csatorna két partján elterülő városban. Idefele, gyanítom, még Petőfi is elismerően hümmögne.

Mert gyönyörű ez a dimbes-dombos táj, amelyet ha látott volna, tán le se írja azt a meggondolatlanságot az Alföld tengersík vidékiről, hogy „Ott vagyok honn, ott az én világom”… Kanyarodik az út, vele kanyarodik a Sió, buckák, emelkedők és lejtők váltják egymást. Simontornya már messziről látszik. És tudják, miről? Nem fogják kitalálni: Simon tornyáról… Simon alországbíró ugyanis IV. Béla engedélyével az 1270–73-as években épített ide várat, amit szerényen magáról nevezett el. A mai vár – inkább csak váracska – immár se reneszánsz, se Anjoukori lovagvár, se nem kuruc végvár – egyszerre mindegyik.

Részleteiben hitelesen hordozza építési korszakait és a magyar történelem fordulatait. Helyreállítva ma múzeum, pedig egykor komoly véderőműnek számított, birtoklásáért sok vér folyt errefelé. A település története sokkal régebben kezdődött. Az újkőkorszak, vagyis a neolitikum nagy vívmánya – a növénytermesztés és az állattartás – nagyjából időszámításunk előtt 5000 tájt érkezett ide. A tudósok szerint Európában a Duna volt az az útvonal, amelyen a korai mezőgazdasági technikák elterjedtek, vagyis akkor kőbaltás ősünknek Bogyiszlónál kellett vennie tutajával egy jobbos kanyart, és máris ideért korszakos okosságával…

Aztán a következő hétezer év elszállt, akár egy pillanat, miközben a vár és a köré épült mezőváros úgy cserélgette gazdáit, mint jó kislány a fehérneműjét. A sok kérő között akadtak módosabbak meg szegényebbek, volt, aki csak néhány hétre jött, mások meg vagy 150 évig maradtak. Ez utóbbiak – kitalálták – a törökök, akiktől sok egyéb mellett a türelmességet, a toleranciát is meg lehetett tanulni. Egy bizonyos Ahmed alajbég, aki különösen ügyelt a jó erkölcsre, például elrendelte, hogy a városi polgárok vasárnaponként tartoznak az istentiszteletre eljárni, s kötelesek tanítójukat megbecsülni. Tévedés ne essék: a református istentiszteletről és a református lelkészről volt szó, holott nyugodtan elrendelhette volna akár Mohamed dicsőítését is…

De aztán nekik is menniük kellett, helyükbe jöttek a császáriak, akiket meg Vak Bottyán kurucai riogattak, hogy végül ők is elbukjanak. A következő évtizedekben új és még újabb földesurak váltották egymást, míg aztán egyikük, egy bizonyos gróf Styrum Károly egy idegen tímármestert hozott a mezővárosba.

Fried Salamonnak hívták a morvaországi iparost, aki többet tett Simontornyáért, mint az összes király, királyné, főrend, gróf, báró és fő-ajtónállómester együttvéve.

Fried Salamon és az utána következő Friedek jótéteményeit felsorolni is sok lenne. Olyan urai lettek ők a városnak, akik nem királyi jogból, hanem bőrgyáruk munkájából szereztek szeretetet, tekintélyt maguknak.

Fennmaradt például, hogy a ’48-as szabadságharc bukása után a simontornyai erdőben tanyázó szegénylegények, akik „a vásározó kereskedőket gyakran megtámadták, Fried Bernátot sohasem bántották”. És szólni kellene szociális érzékenységükről, hogy zsidó létükre támogatták a katolikus és a református iskolát, hogy bölcsödét tartottak a gyári munkások gyerekeinek, kultúrházat építettek, hogy a munkásaikat tenisz- és futballpálya, vízisport-egyesület várta, és a legfontosabb: mindeközben Európa-, sőt világszerte ismert bőrgyárat hoztak létre. A simontornyai bőr fogalom volt és maradt máig. Mindezek jutalmául a család bőrös ágát Auschwitzba hurcolták. A munkaszolgálatból és a bujdosásból visszatérőket pedig az államosítással várta Magyarország.

Leszármazottaik ma Mexikóban, Amerikában és Kanadában élnek. Az itt maradtak közül utolsónak a plébános Fried Vilmos hunyt el. Amikor 1999-ben a harang megkondult a temetésén, mintha a gyárat is búcsúztatták volna: 219 év után, abban az évben meghalt a bőrgyár is. Illetve…

Illetve az egykor 23 hektáros ipartelep egyik szegletében ma is működik, igaz, már csak 8500 négyzetméteren. Ez az utolsó magyar bőrgyár. Az egykorvolt tradicionális manufaktúrák Újpesten, Debrecenben, Pécsett régen bezártak, ez maradt, a simontornyai, de már ez sem a régi. Az egykor még a lenyúzott bőrrel induló gyártás már itt is megszűnt, a cserzőkádak egyszeri feltöltése vegyszerekkel 15 millióba kerülne; inkább vesznek előkészített olasz, francia vagy angol bőröket, azokat dolgozzák fel.

A csengetésre egy középkorú férfi kerül elő, s míg megyünk befelé, az üres kukát tolja maga előtt.

– Mivel foglalkozik?

– Én vagyok az udvaros. Ja, meg a tulajdonos – mondja Kerezsi János, aki nemcsak a kukatoláshoz és az ügyvezetéshez ért, de minden máshoz is: a cserzéstől a kikészítésig. Azt hiszem, az utolsó bőrösök egyike. Miközben járjuk a gyárat, amely még így, összezsugorodva is lenyűgöző, s amelyben még most is vagy 250 marha hagyta külső „borítását”, Kerezsi úr elég elszántnak tűnik.

– Május elsején bezárom a gyárat. Kétszázharmincnégy évre lakatot teszek. Majd meglátja. Elegem van!

– Miért? Veszteséges a gyár?

– Nem.

– Nincs megrendelése?

– De van. A héten is megyek bőrért Olaszországba. Egy kamionban 30 millióért hozok bőrt.

– Nincs olcsó magyar bőr?

– Nem olcsó, egyáltalán semmilyen sincs.

– És miért nincs?

– Azt hiszem, ez magának hosszú történet lenne. Elégedjen meg annyival, hogy kulturálatlan az állattartás, már a borjú bőre is használhatatlan, s később csak romlik a helyzet.

– Tán elárasztotta a cégét az adósság?

– Adósságom nincs, itt minden ki van fizetve.

– Akkor nem értem – adom fel a kérdezősködést.

– Ez sem rövid történet. Egyszerűbb azt mondani: elegem lett. Hogy nem tudom elszállítani a veszélyes hulladékot, mert száz kilométernél messzebbi úthoz tachográf kellene a gépkocsira, hogy egy négyzetméter bőrből a gyártás végére 0,8 négyzetméter marad, a statisztikai hivatal meg kérdi, hova dugtam a többit, hogy most olvasom, jövő évben lejár majd a targoncavezetői A vidék családi hetilapja u 2014. április 11. Riport 15 jogosítványom, s újra kell vizsgáznom. Tavaly felajánlottam az államnak a gyárat, ingyen, csak csinálják tovább, de nekik sem kellett…

– Más országokban van bőrgyártás?

– Európában mindenütt. Csak mi vagyunk ilyen hülyék…

– Azért száz forintot itt hagynék, foglalónak. Majd május 2-án visszanézek…

– Nem örülnék, ha a János beváltaná fenyegetését, és bezárná a gyárat – ezt már Csőszné Kacz Edit, a város harmadik ciklusát töltő polgármester asszonya mondja. – Nekünk pont fordítva, éppen arra lenne szükségünk, hogy valaki beleszeressen Simontornyába, és hozzon ide egy 200–250 főt foglalkoztató üzemet, nemhogy a maradék bőrgyár is megszűnjön. Arról nem is beszélve, hogy a város hírét ez a gyár vitte szét a világba, hogy a most itt élő négy és fél ezer simontornyai között nincs egy sem, aki vagy maga, vagy akinek a rokona ne dolgozott volna az üzemben.

Hogy milyen messzire eljutott az itteni bőr, azt már Könyvné Szabó Éva bőrműves műhelyében tudom meg. A pásztorhagyományokat idéző bőrműves termékei mellett például itt készülnek a különböző bokszvilágszövetségek díszes és súlyos övei, a bajnokok tekintélyes és irigyelt díjai.

Mi van még Simontornyán? Helytröténet Háza, Malom Galéria, Styrum kápolna, és természetesen a Fried-kastély, amely úgy került az államosítók kezébe, hogy a gyárért útlevelet adtak a menekülő Fried családnak. A kastélyt aztán feldarabolták, a bőrgyári dolgozók kaptak benne szolgálati lakásokat, de amikor az egyik lakó felrobbantotta magát és a konyhát, a kastély életveszélyessé vált. Évekkel később szerencsére érkezett egy magyar–vietnami házaspár, hogy a romokból egy négycsillagos kastélyszállodát varázsoljon, kiállítással is őrizve a Friedek emlékét.

A temető a város szélén, egy dombtetőn van. Együtt fekszik benne katolikus, református, evangélikus és zsidó békességben, ahogy éltek, és ahogy élnek ma is az emberek Simontornyán. Ahmed alajbég büszke lenne rájuk…