Nem is olyan titkos

Pedig Ben Stiller (ő a főhős Mitty is) rendezése azt mutatja, hogy jutott erre a filmre pénz és paripa, jelenetei lenyűgöző tájakon játszódnak (Grönland, Izland, Himalája), trükkök sora teszi látványossá a történetet – ám a New York-i kisemberből mégsem lesz hős. Mitty mindvégig egy marad közülünk: utcán sétáló, ábrándozó gyalogos, buszon utazó városlakó – még akkor is, ha hegyet mászik, begördeszkázik a kitörni készülő vulkán közepébe, s a jeges vizű tengerben kapálózva orrba vág egy porcos halat.

Ha James Thurbernek a film alapjául szolgáló, 1939-ben azonos címmel közölt novelláját vesszük, ezzel nem is volna probléma, hiszen az eredeti Mitty titkos élete sem több bármelyikünk gondolatbéli utazásának másolatánál, amely rámutat a fontos felismerésre, hogy a lelke mélyén senki nem akar a tömeg alaktalan, azonosíthatatlan része maradni. Igaz, nem is kell hőssé válni ahhoz, hogy normálisan éljük a mindennapokat.

És itt a gond a filmmel: nem áll össze egésszé a szerelmes, munkájában háttérbe szorított kisember élete. A remek vagy kevésbé remek gegekre épülő jelenetek sora nem olvad filmfolyammá, a kitörni vágyó ember jelleme nem fejlődik a történettel. Ismét beigazolódik, hogy ha egy valódi színészt (Sean Penn) látunk a vásznon, akkor az az öt-tíz perc, amíg kimagaslóan és felejthetetlenül játszik, elbillenti – maga felé – az egész alkotást.

Összességében nem rossz film, epizódjaiban olykor szívmelengető és mulattató is, mégis elmarad a várt hatás: Mitty a vásznon marad, nem jön velünk haza.