Ragadozó napszámosok

A szabolcsi gazdaboltosnak
ugyanis az alma a mindene. Már a családján kívül persze. Bár ha azt vesszük, hogy két egyetemista gyermeke Debrecenben tölti a napokat, heteket, az almafák pedig itt nőnek a kertben, akkor valóban azt kell mondanunk, sokkal több időt tölt az almacsemetéivel, mint az igaziakkal.

Két-három év múltán azonban jelentősen javulhat a helyzet: biztos benne, hogy a geológiát tanuló fia előbb-utóbb együtt kertészkedik vele, és a jogásznak tanuló lánya is társuk lehet majd egykor. Három hektár almáskert nem nagy, még ha szuperintenzívnek is mondják, a szakemberek mégis a csodájára járnak már jó ideje. Mert se közel, se távol nincs ilyen korszerű ültetvény, ahol a föld kímélése legalább olyan fontos, mint a termésátlag.

A zömmel ökomódszerekkel művelt, mikroszórófejes öntözési rendszerrel és jéghálóval ellátott ültetvény tényleg olyan, mintha nem is Magyarországon járnánk. Egyébként Dél-Tirolból származik az ötlet. De mielőtt Bolzano meg Trento környékén kezdenénk barangolni, maradjunk még egy kicsit a Tisza partján. Szemben a tokaji hegyekkel meg a rájuk felfutó szőlőtáblákkal. Azokat mindenki ismeri, de ki hallott már a rakamazi almásokról? Már a helyieken és a környékbeli falvakon kívül persze. Senki. Pedig valamikor híresen szép gyümölcsösök termettek erre, Rakamaz máig érezhető gazdagsága is innen ered.

– Úgy is mondták, az alma volt a rakamazi ember aranya – avat be a múlt titkaiba Takács János. – Itt majd’ minden családnak volt egy kis almása, a falu alatt pedig hatalmas, gondozott téeszgyümölcsösök húzódtak. Imádtam azokat a kerteket. Csatangolni bennük, hallgatni az ott dolgozók szavát, a szüret pedig maga volt a csoda! Nemcsak az, hogy azok az apró zöld gubicsok milyen szép pirosra nőttek – hanem azok a történetek és azok az ebédek, amiket ott a fák alatt kaptunk! Azóta is visszavágyom azt a hangulatot.

Egészen biztosan azok a rég kivágott gyümölcsösök ösztökélhették a pályaválasztásnál is. Amíg más tizennégy évesek lakatosnak, motorszerelőnek, műszerésznek vágytak, ő maradt a földnél. Igaz, egészen a megye másik végébe, Mátészalkára került, de az ottani híres mezőgazdasági technikumban mindenkor kiváló képzésben részesült az ember. Ő is. Csak hát állattenyésztő lett, mert Szalkán nem volt kertészet.

– Szerettem én az állatokat is. És továbbtanulni is szerettem volna, de hárman voltunk testvérek, a szüleim cipőgyári keresetéből pedig nem futotta volna az egyetemre.

Tizenhat vagy tizenhét évesen ültetett először almafát, méghozzá a nagyapja kertjében. A mai gyümölcsös magja is a nagyapja portája volt egykor, csak most már az ő háza áll az öregé helyén, és a régi fák is kicserélődtek. A nagyapja kertje mellé megvett még tizenhat másik kertet. Az elsőt a tiszanagyfalusi téesz állattenyésztőjeként, az elhullott birkák lenyúzott bundájának árából.

Ez a háromhektárnyi kert különböző korosztályú fákból áll, de egyik se magasabb három méternél, és nem vastagabb a gyermekkarnál. Viszont kétéves korukban már 4–5, hároméves korukban 10–15 kilót teremnek. Négyévesen 18-at. Teremnének többet is, de Takács János meg a vele együtt gazdálkodó édesapja nem hagyja, mert az már a fa és a termés kárára menne. Úgy irányítják hát a metszést, a permetezést, hogy 20 kiló alatt maradjon a termés, és az is szép egyenletesen szétterülve a fán, hogy mindegyik alma elegendő térhez, tápanyaghoz, fényhez jusson.

Érdekes kert: beszorítva a házak közé, mégis tele levegővel, fénnyel, térrel. A lemetszett gallyak katonás rendbe gyűjtve sorakoznak a fák alatt, gondolom, elégetik majd fenn a kazánban. De azért csak rákérdezek, hogy mi lesz a sorsuk, mire azt a feleletet kapom: megeszik a giliszták. Meredek rá a gazdára, mire ő elneveti magát.

– Na, jó, nem úgy kell elképzelni, hogy a sok giliszta kézbe fog egy-egy ágat és szépen elrágja – kicsit segíteni kell nekik. Felaprítjuk, összezúzzuk és szépen szétterítjük a sorok közt. Van forgács, amit a talajba mos az eső, és van, amit behúz a giliszta. Azok a kis dombocskák a bizonyítékok – guggol le egy csészényi, vakondtúrásra emlékeztető halmocska előtt, s kihúz belőle előbb egy gyufaszálnyi gallyat, majd egymás után három száraz falevelet. – A gilisztáim műve. Hektáronként van belőlük vagy harminc mázsa. Máshonnan többnyire menekülnek, de nálunk szívesen vannak. És ezt az élővilágot kímélő vegyszerezésünknek meg az öntözésünknek köszönhetjük.

Méghozzá a szórófejes öntözésnek, ami abban különbözik a csepegtetőöntözéstől, hogy szétteríti a fák között a vizet, a talajlakók nagy örömére. Szóval többek között ettől öko egy rendszer. Meg a hamutól és a tyúktrágyától. Takácsék ugyanis vagy kétszáz tyúkot is tartanak, természetesen szalmán és szabadon. A szárnyasok a fűtés után maradt hamuban vesznek tetűellenes porfürdőt, a hamut aztán szétteríti a gazda a kertben, mert lúgosítja, a tyúktrágya pedig javítja a talajt.

– És mit csinálnak ezek a kis bogarak? – kérdezem, amikor Takács János kibont egy szirmot, s megjelenik benne egy kis barna élőlény.

– Az én egyik kis szolgám, imádja a levéltetűt. Ragadozó poloska, de van több segítőm is. Katicabogarak, fátyolkák, ragadozó atkák, madarak és persze méhek. A jégháló is miattuk van nyitva, ha behúznánk, beleakadhatnának és el is pusztulnának.

A jégháló Ausztriából származik, de minden további: a tervezés, az oszlopok, a kihúzás, a függesztés, a rögzítés hazai. Tavaly nyáron 120– 150 kilométeres orkán tombolt Tokaj környékén, toronynagyságú fákat tört ketté, de a rakamazi kertben egyetlen fa, oszlop sem dőlt ki

Golden Reinders, Gála Must, Redelstar, Jonaveld, Granny Smith, Florina – Takács János rezisztens, azaz ellenálló almafajtái, amelyek többségéről a közember még csak nem is igen hallott. De talán nem is fontos, hogy tudjunk róluk. Elég, ha az ízüket ismerjük. A többit hagyjuk a Takács János-félékre meg láthatatlan napszámosaikra.