Amiben hiszel, az van! - idézi Huszti Péter Pécsi Sándort

– Kicsit meglepett, hogy nem volt könnyű időpontot találni a beszélgetéshez. Ennyire elfoglalt?

– Engem ez a hetvenes szám lep meg! Ahogy az is, hogy éppen 50 éve léptem először színpadra, és 35 éve tanítok. Egyszerűen nem érzem a koromat, mert szerencsére nem az elmúlt időn való mélázással, hanem folyton újabb kihívásokkal, aktívan telnek a napjaim. Egyvalami változott meg bennem az évtizedek alatt: a rajongáshoz való viszonyom.

A pályám elején könnyen zavarba jöttem attól, hogy sokan felismernek, civilben legszívesebben elbújtam volna. Ma viszont épp ellenkezőleg: nem zavar, sőt jólesik az emberek köszönése, érdeklődése az utcán. Igazán ezek jelzik, hogy még mindig számon tartanak. Meglehet, ez az áradó szeretet az eljátszott szerepeimnek is szól, de hiszem, részben annak is, ahogyan éltem az életemet.

– Gondolja, hogy egy művész magánélete kihat a szakmai megítélésére?

– Igen. Konzervatív ember vagyok, még ha ez manapság korszerűtlen is. Mi mindig óvtuk a családunkat a nyilvánosságtól – ma pedig a közértben, a pénztárnál sorban állva óhatatlanul látom a bulvárlapok címoldalán, hogy az egykori tanítványaim és kollégáim épp kibe gabalyodtak bele. Megértem azt a színigazgatót, aki úgy gondolja: hogyan lehetne este hiteles Hamlet az a színész, aki reggel még bulvárműsort vezetett a kereskedelmi tévében?!

– Ön sem színészként, sem rendezőként, sem tanárként nem „kopott ki” a kora miatt – miközben generációjának több neves tagja szinte teljesen eltűnt a színházi életből. Mi a titka?

– Az én művésznemzedékem valóban eléggé megkeseredett, és van is oka rá: tisztában van azzal, mi veszett el. Manapság nem készülnek nagy történelmi filmek, tévé- és rádiójátékok. A drámai színházak helyét egyre inkább a könnyed, látványos szórakoztatás veszi át, ott pedig nincs igazán szükség a „nagy öregek” tudására, tapasztalataira. A fajsúlyos mondanivalóval bíró, „nehéz” előadások visszaszorulnak a stúdióés kamaraszínházakba, ezekre kevesebb néző kíváncsi. Ne ostorozzuk magunkat, világszerte ez a tendencia. Tanítottam New Yorkban, ott is ugyanezt láttam: 50-60 színházból csupán 4-5 vállalta fel a komoly drámákat. Nekem azért könnyebb megőrizni a harmóniát magamban, mert szenvedélyem lett a tanítás. A színművészetin igyekszem átadni, továbbadni tanítványaimnak mindazt, amit a mai napig fontosnak érzek a szakmánkban.

– Nehéz lehet annak tudatában tanítania, hogy csökken a színészpálya presztízse…

– Iszonyatos fájdalom látnom, amikor némely tanítványom az ismertségért és a megélhetésért „eladja” magát, megbecsült drámai színész helyett olcsó szappanoperabeli celebbé válik. Meggyőződésem, hogy ma is ugyanolyan tehetséges színészek szereznek diplomát, mint egykor, de az egyre kevesebb komoly játéklehetőség közepette nehéz megtalálni a méltó helyüket, pláne egy igazi „végvár” társulatnál. Sajnálom a nézőket is, akik nem is tudják, mit veszítenek.

– Biztos benne, hogy a színházlátogatók többsége katarzisra vágyik?! A színházi repertoár változása valószínűleg a „nézőpiac” egyre könnyedebb igényeit szolgálja ki.

– Mondom: menthetetlenül konzervatív vagyok. Szerintem a színháznak jóval több a feladata annál, mintsem hogy a néző kellemesen eltöltsön ott egy estét. Az emberek gondolkozzanak – a színdarab közben és utána, este, másnap. Boncolgassák – nemcsak a történetet, magukat is. Igen, így terheket is rakunk a nézőkre – de ezáltal „nőnek”, lelkileg. Amikor annak idején a Madách Színház profilt váltott és főleg musicalekkel kezdte csábítani a nézőket, több mint negyven év után önként felálltam.

– Keserűen?

– Nem. Csak szomorúan. Az a Madách már egy másik színház volt, nem az enyém.

– Ha korábban elvállalta volna a Madách vezetését, talán menthető lett volna a drámai színház…

– Felesleges ezen elmélkedni. Nádasdy Kálmán – aki növendék koromban a színművészeti főigazgatója volt, és ameddig élt, minden előadásban megnézett és véleményt mondott – egyszer azt a bölcs tanácsot adta: a nagy döntések előtt gondold végig alaposan, hogy akarod-e azt, amit akarsz. Ha biztos vagy benne, a válasz legyen határozott igen; ha bizonytalan, akkor nem. Nagy bátorság és erő kell ahhoz, hogy ezen a pályán az ember visszautasítson egy felkérést, de higgye el nekem: a színházvezetésre nem esett nehezemre nemet mondani. Én játszani, rendezni vágytam, nem irodában ülni, értekezletekre járni.

– Aztán később egyszer mégis elcsábult: elvállalta az új Nemzeti Színház irányítását. Miért?

– Mert elfelejtettem feltenni magamnak az előbbi fontos kérdést! Két cikluson át rektorként tevékenykedtem a színművészetin, ezalatt sikerült összekovácsolnom a tanári kart, hidat vertem azok között is, akik nem szeretik egymást. Nem akartam színházigazgató lenni, de reméltem, hogy ezt a vezetői képességemet a Nemzetiben kamatoztathatom. Életem egyik legrosszabb döntésének tartom. És a legjobbnak, hogy egy hét múlva lemondtam.

– Miért tette?

– Hadd meséljem el a másik meghatározó élményemet, ami réges-rég Gorkij Éjjeli menedékhely című színműve közben esett meg velem. Pécsi Sándorral játszottam együtt, ő alakította a vándor Lukát, én pedig a tolvaj Vaszka Pepelt, aki jó útra akar térni, de segítség nélkül nem megy. A szerepem szerint odakúsztam az öreghez és a tanácsát kértem. Mai napig pontosan látom Pécsi Sándor arcát, hallom a hangját, ahogy válaszol: „Azt kérdezed tőlem, hogy van-e isten. Ha hiszel benne, van, ha nem hiszel, nincs. Amiben hiszel, az van.” Egy hét igazgatói létem alatt világosan kiderült, senki sem arra kíváncsi elsősorban, hogy milyen Nemzetit képzelek el. Sokkal inkább az érdekelt mindenkit, ki játsszon, rendezzen, és ki ne. Rettentő távol áll tőlem mindenfajta politizálás. Elvesztettem a hitemet, ezért leköszöntem.

– A színpadon sem híve a politizálásnak?

– Ott végképp nem kéne! Nem szeretem, amikor egy előadásból süt az aktuálpolitika. Az igazán nagy színdarabokban minden magvas gondolat fellelhető, a III. Richárdnál vagy a Csillag a máglyánnál okosabb és politikusabb drámát nehéz lenni írni. Bízzunk annyira a nézőben, hogy majd ő kihallja a sorok közül a mondanivalót!

– Van ebben némi tudatos konfliktuskerülés is?

– Én genetikailag a nyugalom híve vagyok, ellentétben jó néhány kollégámmal, aki a munkája során és a magánéletben is imádja a feszültséget, ne adj’ isten a botrányt, a drámát – nemhiába színházi műfaj! Thália temploma nekünk, színészeknek jó értelemben a hiúságról, a magunk mutogatásáról szól – viszont tanárként megtanultam mindezt az egyetem kapuján kívül hagyni. Itt a tanítványok a főszereplők.

– A születésnap ürügyén elgondolkodott-e azon, hol és meddig maradna még szívesen színházközelben?

– Egyik területen se szabtam konkrét határidőt magamnak. De kétségkívül a szerepfelkéréseknél gondolkodom a legtöbbet azon, mit vállalhatok el. A testem fizikai jelzőrendszerén túl mindig ott van mankóként az akarat és a hit kérdése, de ezeken kívül egyre fontosabb szempont lett, hogy van-e kedvem ahhoz a feladathoz. Régebben talán lustaságból eredt ez a hozzáállás – most viszont már mondhatom, hogy a korral járó bölcsesség luxusa.