Nem úgy van, ahogy a világiak hiszik - Ráhel nővér kalauzolt a rendházban

Mély elhivatottság, tisztaság, szolgálat. A domonkos nővérek ma is a több évszázados elvek szerint élnek – mégis idomulva a XXI. századi világhoz. Idősek és fiatalok, akik életüket Istennek szentelték. Szerzetesek lettek. Külső személyektől elzártan, saját szabályaik szerint élnek.

Remeteség, aszkétizmus, gyógyítás, könyvmásolás. Csupa hollywoodi közhely és középkori mendemonda keringett az agyamban a szerzetesekről, miközben a Domonkos Rendi Nővérek Budakeszi Rendházába igyekeztem. Tudatlanságból fakadó kételyek cikáztak bennem: hogyan kell szólítani egy szerzetesnőt, hogyan kell köszönni, egyszerű földi halandók-e egyáltalán?

Aggodalmam hamar eloszlott, miután kedves mosollyal invitáltak a házban kialakított kápolnába. Kezembe kaptam egy zsolozsmáskönyvet, s máris kezdődött a reggeli közös ima és szentmise. Megéreztem: nem hétköznapi emberek. Huszonéves korukban arra tettek fogadalmat, hogy életük szüntelenül Isten nevében teljen.

A mise után mindenki siet a dolgára, a legtöbben tanítani indulnak – de előtte még közös reggelire igyekeznek. Itt nem kérdés, hogy a vendéget is meghívják pár falatra. Igaz, nem a közös ebédlőbe, mert az klauzúra, vagyis külső személyektől elzárt terület. A szomszédos vendégszobában kapok helyet, Martina nővér egy kis ablakon adja át a kenyeret, sajtokat és zöldségeket, forró kávé is dukál mellé. Reggeli után ő mosogat, mert minden munkát maguk látnak el. Beosztják egymás között, ki mikor takarít, mosogat, készít reggelit-vacsorát. Martina nővér az egyik legidősebb köztük, 72 éves.

– A testvérem, szintén domonkos nővér, 22 évvel volt idősebb nálam. Vallásos családban nőttem föl, így könnyebb volt meghallani Isten hívását, és nem kellett a család ellenállásával szembenéznem, hogy kövessem-e a nővéremet. Igaz, mire én eszméltem, a szerzetességet államilag betiltották. Tizenhét évesen ápolónőként kezdtem dolgozni Pannonhalmán, és ugyanolyan szigorú erkölccsel, mély vallási hittel és Isten iránti elköteleződéssel éltem, mintha fogadalmas szerzetes lettem volna. Lassan már negyven éve, hogy „véletlenül” egy bibliaolvasó közösségbe keveredtem. Akkor éreztem először életemben, hogy jó helyen vagyok – idézi Martina nővér a régmúlt időket.

Boldogan éli meg, hogy egyre több fiatal csatlakozik hozzájuk. Igaz, szerinte a mai fiatalok nehezebben döntenek a végleges elköteleződés mellett. Manapság így van ez a házassággal és minden mással is. Miért volna másképp a szerzetességgel?!

– A mai fiatal szerzetesek széles látókörűek, sok tudást, ismeretet adnak tovább nekünk, idősebbeknek, és sok mindenben kreatívabbak, mint mi voltunk. Fogalmuk sincs az embereknek, hogyan élünk. Vagy sajnálkoznak fölöttünk, vagy azt mondják: a fele sem igaz annak, amit mondunk magunkról. Pedig nem úgy élünk aszketikus életet, ahogyan gondolják. Kirándulunk, sportolunk, játszunk együtt, minden évben megtartjuk a farsangot. Az idén volt olyan, aki japán harcosnak öltözött be – meséli nevetve.

Kellenek az ilyen pillanatok is a szerzetesek életében, hiszen szigorú napirend szerint élnek. Legkésőbb reggel fél hatkor kelnek, húsz perc múlva már imádkoznak. Ez életük legfontosabb része: a domonkos nővérek átlagosan napi négy órát töltenek imával, a közös és a személyes ima egyaránt fontos számukra.

Reggel szentmise, majd egyéni ima, délben imaóra, este szentségimádás, vesperás, és végül a kompletórium (esti záróimádság), amit az esti mély szilencium (csend) követi. Ezt mindenki a saját szobájában tölti, leginkább imádsággal, olvasással. Ez a csend: őszinte szembenézés önmagukkal, és Isten szeretetének munkálkodása bennünk.

A kívülálló azt gondolná, csak olyan nő választja ezt az életformát, aki vallásos családban nőtt föl. Hiszen az Isten iránti elkötelezettségnek nagyon mélyről kell fakadnia.

De hamarosan kiderül, ez is közhely. Amikor Ráhel nővér elmesélte, hogy tiniként lelkesen vett részt Pokolgép- és Deák Bill Gyula-koncerteken, hüledezve hallgatom. Szerelmes is volt, négy évig járt egy fiúval. Egyszer még a tetoválásra is rászánta magát, de az első fájdalmas szúrás után meghátrált.

Derűsen meséli egykori kalandjait, élete része az az időszak is. Soha nem kapott vallásos nevelést, a kíváncsiság hajtotta a különböző világvallások felé. Megismerkedett a krisnásokkal, akik, mint mondja, valószínűleg megnyitották őt a természetfeletti valóság előtt. Később a Hit Gyülekezetével is kapcsolatba került, de az is csak átmeneti érdeklődés volt. Ápolónőként dolgozott, amikor az egyik kolléganője egyre gyakrabban mondogatta neki, hogy „Jézus szeret téged”.

– Mindig azt hajtogatta, hogy menjek templomba. Mondtam, hogy én erre nem vagyok méltó. Aztán mégiscsak rászántam magam, és amikor elmentem, észrevettem a falon egy Szent Ágoston-idézetet, melyről úgy éreztem, nekem szól. Így hangzott: „Őt nem érdekli, merre jártál, reggeltől napestig mit csináltál, Neki nincs szüksége beszédre, csak hullj szótlanul elébe.” Ez az idézet nagyon mélyen érintett. Jelentkeztem hittanra, majd később elsőáldozó, bérmálkozó lettem. Amikor a szerzetesség szóba került, a családom ellenállt, azt mondták, agymosáson estem át. A mai napig nehéz nekik, hogy szerzetes lettem. Huszonhat évesen léptem be – meséli Ráhel nővér a 12 évvel ezelőtti történetet.

Ma már a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán tanít, jelenleg bioetikát. Külföldön tanult morálteológiát, egy alapvetően domonkos szerzeteseknek fenntartott tanulmányi házban. Ez persze nem volt könnyű, meg kellett birkózni a nyelvvel és a magánnyal is.

A házban mindenféle nemzetiségű hallgatók éltek, főleg papok, de olyan nővérek is, akik nem tanulmányokat végeztek, hanem a ház működését biztosították.

Amikor azt kérdezem, mit csinál, ha őrületes vágyat érez, hogy megegyen egy kocka csokoládét, csak nevet.

– Hát nem eszem – feleli. Hozzáteszi, számukra ez nem jelent különösebb áldozathozatalt. Azt elismeri, hogy minden nőnek az egyik legnehezebb dolog az anyaságról való lemondás, amikor a szerzetesi lét mellett dönt. Ráhel nővér fontosnak tartja, hogy kövesse a világ eseményeit, ehhez pedig a legmegfelelőbb eszköznek az internet tűnik. Szereti Tolkien könyveit, egyik kedvence a Gyűrűk ura és a Hobbit. Emellett szívesen pingpongozik – a rekreációs szobában ütnek párat Imelda nővérrel, hogy mi is lássuk, nemcsak a levegőbe beszélnek. Kicsit rozogák már az asztal lábai, de a nővérek nem zavartatják magukat, nagy elánnal ütögetik a labdát.

A nővérek életmódja alapvetően egyszerű, igyekeznek kevéssel beérni, például az étkezésben – ez része a szerzetesi szegénységnek. Csak nagyobb ünnepeken tesznek kivételt, ilyenkor bor is kerülhet az asztalra. Imelda nővér a „pénzügyes”, könyvelőként dolgozott, A vidék családi hetilapja u 2014. május 16. Riport 15 mielőtt belépett a rendbe. Senki nem tolong ezért a feladatért, kis büdzséből kell gazdálkodni. A bevétel a nővérek tanári fizetéséből, nyugdíjából áll össze, itt minden megy a közösbe. Zsebpénze senkinek sincs, a nővérek konkrét szükségleteikre engedélyt és pénzt kérnek (ruha, könyv, gyógyszer). Az apostoli szolgálathoz (tanítás, tanulás), az imádsághoz és a közös élet különféle alkalmaihoz mindig habitust (szerzetesi ruhát) viselnek, egyébként – takarításhoz, bevásárláshoz, sétához – lehet civil ruhát is hordani. Imelda nővér nemcsak „pénztáros”, ő a budakeszi rendház házfőnöknője és a szomszédos lánykollégium vezetője is.

A domonkos közösségek életének színterei a házak. Minden nővér, miután fogadalmat tesz, egy konkrét közösség tagja lesz. A kongregációnak jelenleg négy háza van, ezek közül három teljes jogú ház (konvent). Ezek Budakeszin, Kőszegen és Hódmezővásárhelyen találhatók. A kárpátaljai Ungváron működik egy missziós ház is, ahol három nővér él. Mindenhol házfőnöknőt választanak, az egész kongregációt pedig az általános főnöknő vezeti, aki szintén Budakeszin él. Ez a legnagyobb ház, az országban ténykedő 46 domonkos nővér közül 20 itt tevékenykedik. Világszerte körülbelül 25 ezer domonkos nővért tartanak számon, az USA-ban kifejezetten reneszánszát éli a rend.

– Egyre többen akarnak közösségben élni, igazán tartozni valahová. Talán a növekvő kilátástalanság az oka – mondja Hedvig nővér, az általános főnöknő. Az ELTE-n végzett latin–történelem szakon, majd teológiát tanult. Négy évet töltött Rómában, amit nagy ajándéknak tart intellektuális szempontból. Most a Sapientián tanít dogmatikát és egyháztörténetet. – Róma után az ember tágabb horizontban látja a világot, és azt, hogy ténylegesen mi a feladatunk. Mi Isten elkötelezettjei vagyunk, a tanítás a feladatunk. Azt is érzékeljük, hogy az emberek egyre többet várnak az egyháztól. Olyan dolgokat is, amelyeket képtelenek vagyunk megoldani. De fontos az, hogy az egyház irányt tud mutatni, milyen lenne egy igazságosabb társadalom vagy egy olyan gazdasági szemlélet, ahol valóban az igaz keresztény elvek érvényesülnek. Szomorú nézni az egyre szélesedő korrupciót. Nagyon biztató, hogy felnőttek körében van érdeklődés a hit iránt, például a főiskola esti tagozatán egyre több 40–50 éves felnőtt kezd tanulni. Keresik a maguk kapaszkodóit ebben a kusza világban.

Tisztán, érdekektől mentesen. Szívesen bekukkantanék a nővérek szobáiba, de nem lehet, az is klauzúra. Arról biztosítanak, hogy csak a legszükségesebb tárgyakat látnám. A novíciák (növendékek) az első években még közös szobában laknak, aztán mindenki külön „birodalmat” kap.

Az első évek különösen nehezek abból a szempontból, hogy nem mehetnek haza, csak őket látogathatják a hozzátartozók. Havonta egyszer. A felkészülési idő hét év. Kemény lelki munka, mire egy jelölt örökfogadalmat tehet. A szerzetesi hivatásnak három kritériuma van. Az első Isten hívása; a jelöltnek tisztában kell lennie azzal, hogy a hit és a szeretet Isten iránt ki tudja tölteni az életét. A második a fizikai-pszichikai alkalmasság. A harmadik feltétel, hogy a közösség és az elöljárók is alkalmasnak találják.

Ülök a közösségi teremben. Terítővel letakart tévé, egy feszület, Szűz Mária-kép. Tisztaság mindenütt. A hatalmas ablakon át látom, ahogyan a kertben Margit nővér békésen rendezgeti a virágokat. Ez az ő egyik szolgálata. Még a rendszerváltás előtt, titokban lépett a rendbe, aktív korában pszichiáterként dolgozott. Hosszú évtizedeket várt arra, hogy itt élhessen. Végre megérkezett.