Ufók járnak felettünk - A legendás Tabáni Fesztiválon araszolunk

A rutinosak felvonulni május 1-jén ingyen virsliért-sörért akkor se jártak, amikor a munkaügyesek lelkesen húzogatták a strigulákat, ő eljött, ő meg nincs itt, ez érdekes... Lenne idő ágyban maradni, lustálkodni, de aludni nem tudnak, felesleges forgolódni. Felkeltek, korán kijöttek, örömmel állapították meg: nemcsak az ország, de a vendéglátósszakma is jobban teljesít. A kérdés is sért, hogy hideg-e az Unicum. Arcrángás az első reakció, s a válasz is dühös: két napja hűtöm, nem ma kezdtem a szakmát. Kérdezni kár, hogy fogy-e.

Sokan érkezünk, jó magyar szokás szerint az utolsó pillanatnál is később. Keskeny az út, s itt is a leglassabbak járnak az élen. Előzni modortalanság, s hely sincs hozzá.

De nem maradunk le semmiről. Araszolunk, nézelődünk. Látjuk, itt nem múlt hiába az idő, fokozni a hangulatot felesleges, másoknál ez már kései kísérlet lenne. Fekszenek a füvön, szétdobott lábbal-kézzel, az útban. Csak néhány tízezren lépkednek át felettük, de attól ők alszanak békésen, még szebbeket álmodva, mint amilyen a világ, boldogan, bulira várva.

Változott a világ! Anno „komoly” zenekar sötétedés előtt neki se kezdett, örök vita volt a zenekarok közt, ki légyen első, s ki utolsó. Hanem egy Jimmy Hendrix nevű gitáros, énekes új fejezetet nyitott. Fesztiváljukra irdatlan eső hullott, a néző az orrát se látta, úgy óránként mondták be, még várni kell. S a közönség, bár már három napja ott volt, kitartott. Talán úgy másfél millióan maradtak éjfélig, hajnalig, reggelig. Reggel kilenc is múlt, mire Hendrix a húrokba csapott. Régi zenésztársaival pár napja veszett össze, triójából kilépett a dobos, a basszusgitáros, maradt ő. Az új gárda talán egyszer próbált közösen, vagy csak lódították. A két új fiú nagyjából ismerte a repertoárt, vagy a dobos ütögetett mást, mint kellett volna, vagy a basszusos nyúlt mellé. Neki a cím semmit se mondott, s kezdett mást zenélni. A végére összecsiszolódtak, s mire búcsúképpen Hendrix eljátszotta az amerikai himnuszt, az Isten se mentette meg őket a világhírnévtől. Azóta, ha van is vita, ki legyen első, s ki utolsó, érvként ott az ász: mindegy, mikor, csak játssz, a néző dönt.

Halljuk, szól már a zene. Még nem kivehető, hogy ez még a Patriots Rock Band, akik úgy félórát kaptak, vagy már a Maxi Sun. Keményen nyomják, a dob, a basszus messzi távolból is a mellünkön dübörög. Azért a tempónk nem gyorsul. A közönség a nagy „öregekre”, Takáts Tamásra, Török Ádámra, Nagy Feróra, a Skorpióra és Tátrai bandájára jött, az ő kezdésükig van idő. Ha van! Reggel esett, most is felhők jönnek, dörög, villámlik. Négy órán keresztül egyik szemünket az égre meresztjük, másikat a fellépőkre, reménykedve, az nem lehet, hogy szétázzunk.

Ballagunk, sörsátrakat és alvó koncertezőket kerülgetve. Különös kompánia a miénk: van, ki összecsukható horgászszéket hoz, más felfújható matracot, csak a pumpát felejti otthon, próbálja tüdőből fújni, szédülése már indokolt, de a többség csak pokrócra, ledobott kabátra huppan. Meleg van, pára, s rengeteg bogár, halljuk is, nem kell félni, nem csípnek. Eleinte hisszük is, nem is, hátha a bogár erről az információról nem tud. A második sör után a bogár már nem is zavaró, a harmadik után észre se vesszük.

Jókor jöttünk, a Maxi Sunt még megcsípjük. Nem ügyetlenek. De hogyan is lehetnének azok? Ide véletlenül nem kerül senki. 1972-ben, bizonyítva, országunk a legkellemesebb barakk a táborban, bólintottak rá, jó, legyen buli. Kijön néhány néző, lehet, hőzöng is – hőzöngjön, mi erősebbek vagyunk. S szólt is az eligazítás: elvtársak, semmi felesleges keménykedés, de érezzék azok, hogy itt vagyunk. S a rendőr elvtársak a színpadnak háttal fel is álltak, enyhe terpeszben, ahogy ez ajánlott, a gumibottal néha a combjukat paskolva, hogy lehet ugrálni, port rúgni, kiabálni, de csak mértékkel, tudják, hol a határ.

Történt, Déry Tibor regényt írt Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról címmel. Déry nagyjából zseni volt, még a cserebogarak halhatatlanságáról is tudott volna remeket írni. Presser Gábor – adjuk meg neki is, ami jár – írt hozzá jó zenét, a művet színházban bemutatták, lett zajos siker, a központban az elvtársak rácsodálkoztak: zene, fiatalok, kábítószer, kell ez nekünk?! Nyugodtan elmélkedhetek ezen, szünet van, Takáts Tamásék készülődnek. A zenekari átállás ma már csupán 10 perc, jó, 15. Az ember ilyenkor nézelődik. Jó helyre terítettem a pokrócot, ami ugyan vékony, nemcsak a göröngyöt, az összes fűszálat érzem, de jól látok.

Tőlem öt méterre Zebu. Festőnek tanult, de kitalálta, a művészet halott. Újat talált, hogy megmozgassa a „posványt”, amelyben élünk. Ez nem kellett senkinek, munkája eladhatatlan volt, s talált ki újabb dolgokat, ivott is gyógyszerrel keverve. Próbált más szert is, feledni akart. De látok itt politikust is – ja, kérem, EUválasztás lesz, mutatni kell magunkat. Meg neves közgazdászt és sosem öregedő rockert. És jött egészen szakadt polgár, jár a szeme, a konzerves sörök alján mindig kotyog néhány kortynyi, s ha nem, összelapítva eladható. Mellette szintén szakadtnak látszó áll, nem vagyok divatszakértő, de lesír róla, minden szakadása tervezett: a farmerje százezerből kijött, az inge talán ötvenezer.

Hanem a Tabánban azért egymás mellett énekelhetik, hogy pocsolyába léptem, sáros lett az új cipőm, hiába keféltem, elhagyott a nőm… Együtt dúdolják, hogy ufók jártak felettünk, becsapott a kormány bennünk’. Ez persze nem az új kormányról szól, a régi időkről, majdnem nosztalgiabuli ez. Alig érünk rá berzenkedni: ez a Takáts miért nem mega?! Énekelni, zenélni tud, humorérzéke is van. Véletlenül se mond olyat, hogy most akkor következzen a következő szám, s egy újabb együttes, ami a Mini, mely olyas, mint a fociakadémia: kinevel néhány játékost, s ők továbbállnak. Török Ádám csapata is ilyen, ki nála nem játszott, az magyar zenében szinte nincs is.

Új sörök nyílnak. Lejt az út, s nehéz a gravitációt legyőzni. Már a „nemzet csótánya” Nagy Feró ugrasztja talpra a nézőket. Feró ma kicsípte magát, szűkített ing, nyakkendő van rajta, az összhatáson a piros dorkó se ront. Túlolajozta a hangját – de itt ki nem? Vele üvöltjük, hogy elegünk van ebből a k… világból. Pedig dehogyis elég! Jön még a Skorpió és Tátrai, akinek ha éppen olyan a hangulata, rátekeredik a gitárra. Agyonműtött, strapált ujjával mit se törődve játszik, s már az egész domboldal áll, ugrál, kicsit magát is szidva, minek hozott kabátot, pokrócot, szétnyitható széket, mankót, hiszen buli van.

S míg buli van, sose halunk meg. Az nagyon nem lenne igazságos.