Ha már nincsenek köztünk a régi nagyok, csukjuk be a boltot?

Nem szeretem, ha idősebb emberek lefitymálva beszélnek a mai színházról. Ha ötven évvel ezelőtti előadásokat emlegetnek ábrándosan és kijelentik: ugyan már, X. Y. után nem lehet eljátszani ezt vagy azt a nagy szerepet. Dehogynem! Jól is néznénk ki, hiszen akkor meghalna a színház… Ha már nincsenek köztünk a régi nagy színészek, akkor csukjuk be a boltot? Vagy csak musicaleket játsszanak mindenhol? Ugyancsak unalmas lenne. Miközben az igaz, hogy másképpen kell és lehet játszani ma ugyanazt a darabot, mint ötven éve. Hiszen mi is mások vagyunk, a világ pedig körülöttünk – na, arra már rá sem lehet ismerni.

Mégis van ifjúkoromból három olyan színházi élményem, három olyan színészi alakítás, amit nem tudott elhomályosítani az idő. A Mario és a varázsló Cipollája, az Egy őrült naplója Popriscsinje és a Hamlet. Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Gábor Miklós. Az előadások minden percére emlékszem sok év távlatából is. Nem tudom, valóban olyan zseniális alakítások voltak-e, vagy csak az én fiatal, nyitott lelkemre hatottak-e elementárisan, a magam szempontjából mindegy is. De nem hinném, hogy nagyot tévedtem volna, hiszen a kor legnagyobb színészei voltak ők, mai szóval szupersztárok – megérdemelten.

A Hamletet már sokszor láttam a legkülönfélébb feldolgozásokban, színházban, filmben, tévében – ez a darab már olyan, mint festményben a Mona Lisa: ha nézzük, már nem is őt magát látjuk, saját maga jelképévé vált, nem érezni rajta a zsenialitást, csak elidegenedve tudjuk szemlélni. Ja, igen, ez a Mona Lisa, létezik sok nála szebb kép is – de akkor is ez a festmények festménye! S ugyanígy a Hamlet is. Mondj egy színdarabot: száz emberből 90 a Hamletet nevezi meg. Tehát sok Hamletet láttam már, volt köztük meg nem értett zseni, anyjába szerelmes, teljesen őrült, hatalomvágyó, cinikus, infantilis, rokonszenves, idegesítő – mindenféle. Játszották körgalléros, harisnyás reneszánsz ruhában és fekete bőrdzsekiben, várkastély díszletben és csak kifeszített lepedő előtt, sőt a nézőtéren rohangálva, alakította huszon- és ötvenéves. Mostanáig úgy gondoltam, köszönöm szépen, ennyi elég is volt, egy életre beteltem a dán királyfi problémakörével.

Mígnem a minap, ahogy kapcsolgattam a csatornák között, egyszer csak az M3-ra tévedvén, megpillantottam fekete-fehérben Gábor Miklóst. A Hamlet 1964-es Madách színházi előadásának felvételét adták. Ott ragadtam, mert most is nagyon jó volt! Azt a fejbe kólintó élményt persze már nem érezhettem, mint egykor, de ez az ötvenéves alakítás még mindig abszolút érvényes. Ez egy múlt századi, mégis modern Hamlet, egy köztünk élő, fiatal értelmiségi, aki jót akar, szeretni akar. Nem akar ölni, de kénytelen – és ennyi volt az élete. Gábor Miklós nem nyavalyog, nem gúnyolódik, nem hezitálgat: ő egy derék, okos ifjú, ha rajta múlna, tényleg jó király lett volna…

Régóta érdekel Gábor Miklós személye. Ennek a rendkívül jóképű, nagyon tehetséges művésznek egyetlen baja volt: túl okos ahhoz, hogy teljesen átadja magát a színjátszás örömének. Nagyon jól rajzolt, rengeteget olvasott, kiválóan írt. Kétkötetes, időskori memoárját korabeli naplója alapján alkotta, eredeti bejegyzésekkel és utólagos kommentárokkal – letehetetlen olvasmány. A jómódú, vidéki fél-zsidó úri fiú útja a párthoz: a felszabadulás 45-ös eufóriája, Major Tamás hatása, őszinte kommunista hite hogyan vezetett oda, hogy a Nemzeti Színház rettegett párttitkáraként galád eljárásokban vegyen részt, mint például Tímár József eltávolításában, Bajor Gizi háttérbe szorításában, Latabár Kálmán megalázásában. Emlékiratában, melynek az önironikus Egy csinos zseni címet adta, már 1954-ben kiábrándultan, önutálattal néz vissza korábbi fanatikus énjére. Később legokosabb, legintellektuálisabb színészünknek tartották, aki utolsó alkotó éveit egyik vidéki színházunkban töltötte. Mindenesetre jó volt újra látni Hamletként.