Jaj, de szúr!

Mindez azzal is járt, hogy a nemesített formák olyannyira háttérbe szorították a vad fajokat, hogy azok erősen megritkultak, s legföljebb csak a kies, elvadult, elhanyagolt területeken élnek tovább. Pedig hazai vadrózsafajaink már csak azért is figyelemre méltóak, mert itt, a Kárpát-medencében alakultak ki, jól alkalmazkodtak a szeszélyes klímánkhoz, s mint ilyenek, kevesebb gondozással is beérő, jól tartható kerti díszek lehetnének.

Mostanság jó irányú változásnak, a jaj-rózsa (Rosa spinosissima) újrafelfedezésének lehetünk tanúi. Hogy is ne, hiszen mint kiváló szárazságtűrő és elsőrendű talajtakaró faj, egyre gyakoribb az autópályák mentén, a városi parkokban, az erős déli napnak kitett, száraz (meredek) rézsűkön, sőt a sziklakertekben is. Vadrózsánk egy-másfél méter magas, föld alatti tarackjaival gyorsan terjedő tövű cserje. És mint a magyar (jaj, de szúr!), mint pedig a latin neve (spinosissima= legszúrósabb) mutatja, erősen tüskés és serteszőrös. Eredeti termőhelyei a ritkás tölgyesek, a napsütötte, száraz, köves lejtők. Páratlanul szárnyalt, összetett levelei között hozza fehér virágait. Lilásbarna vagy fekete színű termése (a csipkebogyó) augusztusban érik. A jaj-rózsa öntözés nélkül is jól fejlődik, néhány év alatt nagy kiterjedésű, egyöntetű cserjeszőnyeget képez. Sarjról és magról egyaránt jól szaporítható. Ha a felnőtt növényt 2-3 évente (tavasszal) tövig visszavágjuk, sok új sarjat hoz, melyek jövőre gazdagon virágoznak.