Taszi bácsi esete a történelemmel

Ha a fővárosban az egykorvolt Osztapenko-szobornál veszünk egy nagyobb lendületet – s átbújunk az M7-es alatt –, akkor ráfordulhatunk a régi balatoni műútra, hogy aztán feljutva a Kamaraerdő tetejére, jobb kéz felől megpillantsunk egy hosszúkás, földszintes épületet, benzinkúttal. Az ország első magánbenzinkútjával.

Reggel hét óra. A hajnali köd lassan felszáll a Kelenvölgyből. A 85 éves Landthaller Tasziló, vagyis Taszi bácsi leveszi a két kútoszlop között feszülő láncokat – nyit a kút.

Kicsit sepreget, tesz-vesz, aztán várja, mikor jön az első vevő. Addig meg mesél.

– A nagyapám vett itt egy házat, a Bagolyvárat. Azért lett Bagolyvár, mert Uhu volt a testvére beceneve a családban, s amikor kiköltözött ide, hát elnevezték Bagolyvárnak.
Aztán az unokaöccse is ide jött lakni, sőt amikor megnősült, ide hozta a nejét is. Ők lettek a szüleim, én is ide születtem.
Apám, ahogy mondani szokták, a szarból is aranyat csinált. Amikor a telküket kettévágták, mert azon keresztül építették a balatoni műutat, nem pereskedett, hanem arra gondolt: ha lesz betonút, lesz azon autó is, az autóknak pedig benzin kell. Csinált hát egy benzinkutat. Mindez 1936-ban történt.
Ugye, alig negyven évvel korábban szabadalmaztatta a karburátort Bánki és Csonka, az igazi automobilizmus ekkortájt indult el. És miközben Magyarországon is egyre több lett a motor meg az autó, benzint sokáig csak patikában lehetett kapni. Nagy üzletet szimatolt hát a Shell meg a Vákuum is…

–Vákuum? Az meg micsoda?

– Megmutatom – mondja Taszi bácsi, és könnyedén előhúz egy 1943-as telefonkönyvet. – Látja, itt vagyunk benne mi: „Nemzetközi Autó Service autószerelő és benzintöltő állomás az új balatoni úton. Telefon: 469- 905.” És itt a Vákuum, vagyis a Vacuum Oil Company, amely ugyancsak egy benzinszállító cég volt. Gyorsan haladt az út a Balaton felé, helyben öntött betonkockákból készült, a hézagokat meg szurokkal tömték ki.

– Emlékszem, még a hetvenes évek elején is így volt, minden szurokcsíkon ütött egyet a kerék…

– Akkoriban ugyan már fontos úti cél volt a Balaton, de azért az sem lehetett mellékes, hogy itt, Diósd előtt állt Gömbös miniszterelnök nyaralója, ami ugyancsak jelentős útépítési szempontnak számíthatott…
1936-ban még csak hétéves voltam, de amikor tehettem, a benzinkútnál lógtam, segítettem apámnak meg anyámnak, ugyanis éjjel-nappal nyitva tartottunk. Egyre többen jöttek tankolni. Megálltak itt főurak, grófok, sportemberek csodás Steyrekkel, Buickokkal, Bugattikkal, Mercedesekkel; NSU, BSA, PUCH motorokkal. Járt ide egy névrokon is, bár ő nemcsak Tasziló volt, hanem György is, meg József is, meg Festetics is, ja, meg még herceg is… A gyönyörű, hathengeres Hanomagját tankolta nálunk, Keszthely felé menet. Nagy szám voltunk, ami nem is csoda: a Balaton felé mindössze még egy kút akadt, Székesfehérvárott, aztán már csak Siófokon, a víztoronynál lehetett tankolni.
Lassan kiépült a „service-állomás”: garázs, kocsimosó, műhely, csendőrszoba, mentőszoba, még egy lakás is került; apám kocsit vett magának, a műhelynek egy csörlős, amerikai Studebaker teherautót, 1941-ben pedig nekem egy 1500-as Fiatot. Persze hivatalosan nem vezethettem, még csak 12 éves voltam, de motorozni már motoroztam. Azzal jártam iskolába, a szünetben a tanárok meg kitódultak, körbeállták, úgy csodálták.

– Nem mondhatni kifejezetten hátrányosnak a gyerekkora…

– Nem. De 1944-ben mindennek vége lett. A front már a városhatárban volt, terjedt a szóbeszéd, hogy az oroszok majd mindent elvisznek. Ezért apám leszerelte a kocsik kerekeit, kiürítette a műhelyeket, elrakta a maradék benzint, a ruhákat, a vadászfegyvereit; mindent elrejtett egy használaton kívüli kútban.
Egyetlen hibát vétett csak, megkért egy kőművest, hogy betonozza le a kút tetejét. Na, ő lett az, aki feljelentett minket az oroszoknál… Akik hírüknek megfelelően tényleg mindent elvittek. Apámat is. Szegény, látva, hogy élete munkája semmivé vált, öngyilkos lett. Tizenhat éves voltam akkor. Napokkal később kimentem a sírjához. Ketten voltunk csak, és akkor én megfogadtam neki, hogy a benzinkutat nem adom.

Soha. Pedig akkor már kóstolgattak bennünket, hogy mi ez a maszek vircsaft. Szerencsére a papának még volt egy ismerőse a kínai követségen, bizonyos Cseng úr. Elmentem hozzá, és az 1500-as Fiatomért cserébe adott egy papírt, miszerint a fegyverszüneti egyezmény értelmében a kút a Kínai Köztársaság Magyarországi Érdekeit Képviselő Hivatal tulajdona. Ugyan ma sem egészen értem, hogy mit keresett Kína az orosz–angol–amerikai–magyar fegyverszüneti egyezményben, de mindenesetre ettől kezdve megszűnt a zaklatás.

– Gondolom, nem végleg…

– Jól gondolja. Egy reggel két kocsival mégiscsak beköszöntött nyolc ember, kezükben papír: munkásigazgatót hoztak a kútnak. Ez 1949-ben történt. Katona Ferenc igazgató elvtárs elvette a kút kulcsait – magát államosítottuk, mondta. Egy apró homokszemcsét azért sikerült elhelyeznem a gépezetbe: jóakaróim néhány nappal korábban ugyanis szóltak, hogy készül valami a kút ellen, ezért a kutat és az épületet gyorsan négy külön helyrajzi számra írattam, négy tulajdonossal. Így nem lehetett államosítani, ezért az új cég, az Áfor csak a kút működtetésére kapott felhatalmazást. S mivel a kasszát is sikerült kimentenem, bárokba jártam mulatni, autóval a Balatonra fürödni, éltem, mint Marci Hevesen.

– Örülhettek, akik látták…

– Jött is az ÁVH: másfél évet sóztak rám közellátás veszélyeztetése címén, miközben benzinkút nélkül ha tudtam volna, akkor se veszélyeztethettem a közellátást. Amikor szabadultam, gyorsan elvittek 27 hónap munkaszolgálatra; 1954-ben kerültem elő.

Akkor még mindig csak 25 éves voltam. Egy szövetkezetben kezdtem anyagbeszerzőként, ahonnan 1991-ben áruforgalmi vezetőként mentem nyugdíjba. Szerencsém volt, jól kerestem, remekül éltem. Balatoni telek, vitorlás, motorcsónak, egy Fiat coupé, egy addig csak állami vezetőknek járó Warszawa – az éltetett, hogy visszaszerezzek mindent, amit elvettek. Sikerült. A ’70-es évek elején jött egy rendelet, miszerint az állami cégek kötelesek bérleti díjat fizetni az igénybe vett épületekért, telkekért. Bepereltem az Áfort, s attól kezdve kénytelenek voltak 300 forintot adni minden elfoglalt négyzetméterért. A pénz sem jött rosszul, de igazán akkor lett fontos a bérleti viszony, amikor 1991-ben az Áfor, sunyi módon, a hátam mögött privatizálni akarta a kutat. Az évtizedes bérleti jog lett az egyik fő adu, hogy 42 év után visszakaphattam a saját tulajdonomat.

– Jó üzlet a benzinkút?

– Volt. Apám idejében… Három százalék forgalmi és négy százalék jövedelmi adót fizetett, tehát minden 100 pengőből 93 itt maradt. Ma, ha a Moltól veszem a benzint, literenként 13, ha egy német társaságtól, akkor úgy 19 forint marad nálam. Ebből fizetek aztán mindent. És hát a forgalom se a régi. A Balaton felé leginkább már nem erre mennek, jó, ha naponta 800–1000 liter üzemanyagot eladok. És a kocsik! Három literrel elmennek száz kilométert! Lassan már nem is kell beléjük benzin…

Az állomás 1991 óta ismét Taszi bácsié. Ahogy nyugdíjba ment a szövetkezettől, visszavette régi életét, ismét benzinkutas lett. Lépést tart a korral, a két kútoszlopon már nyolc fej ontja a négyféle üzemanyagot, amelyet két-három forinttal kevesebbért kínál, mint a nagyok.

– Jöjjön az irodába, mutatok valamit. Ezen s széken ült az apám. Ez meg a fotója ott a falon. Kitettem. Így legalább látja, mit csinálok. Hogy megtartottam, amit megígértem neki.