A Főnök szemetet lapátol a mérges gázban, aztán jutalmaz

Ma már igencsak nehéz lenne ezt kivitelezni, hiszen a tévéből, a bulvárlapokból nemcsak az uralkodók, de még a negyedik sógornőjük arca is unalomig ismert. No de mi van akkor, ha valaki egy óriási cég egyszerű dolgozója? Nyilván hallotta már az igazgatótanács elnöke vagy a vezérigazgató nevét (bár még ez sem biztos), s meglehet, látta már a fotóját, vagy tán messziről őt magát is. De kinek van eszében ez az arc vagy ez a név, amikor egy új dolgozót kell betanítania? Hát bizony, senkinek.

Ezt a valószínűséget lovagolja meg a Spektrum sorozata, a Beépített főnök. Hatalmas cégek – neves szállodalánc, csomagolóvállalat, kaszinólánc, költöztető cég, gyorsétteremlánc, állateledelgyártó, hulladékfeldolgozó – amerikai, illetve kanadai vezetői a gazdasági válság hatására igyekeznek mindent kipróbálni, amivel javíthatnak a hatékonyságon. Ezért vállalták, hogy az egyszerű halandók között elvegyülve, „alulnézetből” is áttekintik a vállalat dolgait. Kora negyvenes, elegáns urak, s ötvenes, igen határozott hölgyek öltenek farmernadrágot és pólót, valamint parókát – sőt az elnök urak még álbajuszt és -szakállt is ragasztanak. Az eredmény, a látvány ugyan fura kissé, mert olykor ordít, hogy a koromfekete, dús haj bizony paróka, no de láthatóan ez még belefér a megjelenésbe. A fedősztori indokolja a filmes stáb jelenlétét: a jelentkezők első napját felveszik, mert az lesz az értékelés alapja.

A beépített főnököket bizony alaposan megdolgoztatják. Sok a meló, s gyakran igen nehéz a fizikai munkához nem szokott hölgyeknek és uraknak. Ki szeretne bomló, mérges gázokat eregető szemetet lapátolni? Döglött patkánnyal etetni az állatkereskedés pitonjait? Ágyak tömkelegét áthúzni? És mindig van olyan dolgozó, aki szeretettel, lelkesen végzi a legnehezebb, legveszélyesebb munkát is. Mert azt vallja: ha már csinálod, csináld rendesen…

Tőlük a Főnök is szárnyakat kap. Sete-sután, de lelkesen végzi, amit mondanak neki. Közben beszélget is az emberekkel, akik elpanaszolják: nem elég jó a számítógépprogram, túl messziről kell fuvarozni a bálákat, fuldokolnak a vendégek cigarettafüstjétől, felesleges köröket írnak le a szolgálati út során és így tovább. Aztán beszélnek magánéletükről is: nagy család, mozgásképtelen testvér, jelzálog, ismeretlen betegséggel küszködő kisgyerek, pénz híján évek óta halogatott esküvő. És vágyálmaikról is: jéghokidöntő, olasz út, a németországi ősök felkutatása – vagy csak egy soron kívüli szabad hét…

És akkor jön a legjobb rész. A végén a Főnök leteszi a parókáját, visszaveszi Armani öltönyét, ötezer dolláros szemüvegét, Hermés nyakkendőjét, s leleplezi magát. Van nagy álmélkodás, nevetés, kis ijedelem. De persze jó a vége. Az Egyszerű Dolgozó munkaszervezési javaslatai megvalósítva, a hűségért és odaadásért egyéni jutalmak tömege – ide tízezer dollár, oda acapulcói nászút, amoda németországi túra, emide húszezer dollár, soksok rendkívüli szabadság. És mindenki beíratva drága továbbképzésre, hogy vezetők lehessenek. Mint a mesében. Az egész kissé túl amerikai, túl édes, túl szép. Viszont kellemes a tudat: a jó elnyeri jutalmát.

De most gyorsan befejezem ezt az írást. A folyosón közeledni láttam ugyanis egy magas férfit, feltűnően koromfekete, nagy hajjal és szakállal. Lehet, hogy a főnököm az, álruhában?! Akkor láthatja, hogy a leadási határidő előtt másfél perccel sikerült végeznem. Hátha megdob tízezer dollárral…