Marko puszit kap, béke van, nyugalom - Szlovén légyott

Észre se veszik, hogy otthon is kiabálnak. A nej hiába teszi uracskája vállára a kezét, hogy jól hallak, itt állok melletted, minek kiabálsz? Idő után már nem szól, ha hangos a férj, nem tragédia! Élnek le emberek évtizedeket békében egymás mellett súlyosabb hibával is.

Szombat van. Most is így ülnek, beszélgetnek egymással bent a városban. Bort, sört hörpintve, arcukat süttetve a kávézók teraszain. Nyelvüket nem értjük. Hinnénk, veszekednek. De nem! Mosolyognak, jóízűen nevetgélnek. Igyekezetükben még a városka harangját is túlkiabálják, mely – ki tudja, miért – gyakran szól. Megfejtenénk a titkát, miért akkor szól, amikor, de logikát nem találunk. Idegenek vagyunk, nem kell mindent értenünk. Ptujban járunk, Szlovéniában, közel az osztrák és még közelebb a magyar határhoz.

Dél elmúlt. A városka – pár éve Európa kulturális fővárosa is volt, és azóta sem felejtették el folyton javítgatni – megcsendesedik. Útkaparó, aszfaltozó gépek leállnak, csempét, követ vágó flexek se sikítanak, falat se bontanak. Szombat, vasárnap itt a megnyugvás ideje. Még a virágpiac is bezár, pedig muskátlit, petúniát venni nem tartozik a zajos tevékenységek közé. És mégis. Aki késve jött, kiszolgálják, de közben pakolnak az árusok. Amit az ember öt nap alatt nem végzett el, azt szombat, vasárnap se fejezné be. A hétvége a csendé, a megnyugvásé, a turistáké.

Hanem a csend csendet vonz. Ernyőjüket magasba emelgetve, hogy a csoport el ne tévelyedjen, az idegenvezetők magukhoz mérten halkan sorolják a legfontosabbakat, hogy élt itt már ember a kőkorszakban, a vaskorban is. Azután a rómaiak az itt kanyargó Dráván gázlót leltek, a folyón száraz lábon átkelhettek, s mehettek Pannóniáig. Rájöttek, a hely stratégiailag fontos. Később szőlőt is találtak: jó a föld, az éghajlat, a bor ízletes.

A hely érték, védelemre szorul. Volt, hogy sikerült megoltalmazniuk. S akadt, hogy nem. Gótok rombolták le, majd kalandozó őseink kétszer is felkeresték. A városkát ilyes vizit után mindig helyre kellett állítani. Ptuj tartozott ideig hozzánk, majd törökhöz, Habsburghoz, sőt épített ide várat skót is. Azaz „echte” szlovén a hely.

Már a végvárba tartunk. Meleg van, napon úgy 30 fok. Meredek, csúszós a köves út. Esküvői menet húz el mellettünk, jönnek fényképezkedni, majd busz miatt állunk félre, magunkat szidjuk, jöhettünk volna autóval is. De a délutáni mozgás talán nem árt. Megyünk hát.

Kicsinosított várat nézünk: díszes termekkel, falikárpitokkal, bútorokkal, hangszerkiállítással. Megyünk teremről teremre, úgy kétemeletnyit. Ismertetőket olvasgatunk, majd lelassulunk. Az ablakból látjuk, az esküvői menet már kint a kertben, a teraszon koccintgat. Jó idea, szaporáznánk mi is, de előzni nem akarunk. A busz betegeket hozott fel, ki két bottal araszol, ki csak kevés érdeklődést mutat a világra. Áll, a padlót, cipőjét nézi, ha szólnak, indul, s újra megáll. Őket követjük szorosan.

Ők huppannak elénk a teraszon, limonádét szürcsölnek. Egymás mellett ül a násznép és a beteg gyerekek. Gyerekek? A legfiatalabb is túl lehet a 40. évén. No, Marko, mi tetszett a legjobban, kérdik a legidősebbet. A pincérnő, aki mellettünk áll, s szólt, a helyre várnunk kell, fordít, ha már itt vagyunk, értsük is. A csillár, feleli Marko. Majd izgatottan fejet ráz, hogy nem, inkább az aranyozott szobor, amelyiknek az orrán légy ült. Gondolkozz kicsit, kéri a kísérője. Marko pirul, úgy súgja: a menyasszony. Az ara a friss uracskájára pillant, nem illetlen- e, amire készül. Köszönöm, feleli, és puszit nyom Marko arcára, aki még jobban pirul. Mindenki örül, tapsol. Bár szinte nem történt semmi – csak éppen béke van, nyugalom. S ezt ők becsülik errefelé nagyon.