Vizet? Inni? Popeye is megmondta!

Néhányan viccelődtek Dobozi Gáborral, hogy miért épp az Egerhez közeli Makláron nyitja meg a Tengerész Múzeumot, amelynek udvarán immár szobor is díszeleg. Az alapító azonban, aki csaknem négy évtizedig szolgált magyar hajókon, kivágta magát: „Ha valami nagyszerűt létrehoz az ember, mindegy, hol teszi. Lehet akár a sivatag homokján is, mégis elzarándokolnak oda az érdeklődők.”

A nyugállományú tengerész könnyebben felsorolja, hol nem járt, mint azt, hová jutott el a hullámok hátán: csak Grönlandon és Új-Zélandon nem fordult meg.

Az édesapjától örökölte a gyűjtőszenvedélyét, ennek gyümölcse e múzeum is. Korán kinyílt számára a világ, ugyanis Pekingben született, és ott élt hétéves koráig diplomata szüleivel. Kínai nevelőitől ugyan megtanulta azt a nyelvet is, de mára elfelejtette. Arra viszont emlékszik, hogy gyerekkorában volt egy mesekönyve, amelyben egy lakatlan sziget képe különösképpen megragadta a képzeletét.

Már akkor elhatározta, hogy felnőttként eljut oda. Amikor később a Dél-kínai-tengeren hajózva egy lakatlannak tűnő szigetre vetődtek, csodával határos módon beteljesülni látta az álmot – egész addig, míg elő nem került egy hadonászó bennszülött... Dobozi úr napokig mesélhetné a kalandjait. Bangladesben szilveszterkor elrabolták, egy brazil kikötővárosban pedig kis híján ott fogták szenátornak, miután egy vegyeskereskedésben, ahol mindenki hitelből vásárolt, feltűnést keltett, ugyanis nagyvonalúan pénzzel fizetett.

A jórészt saját keze munkáját dicsérő maklári múzeumban – amelyet stílszerűen Bauer József első osztályú hosszújáratú tengerészkapitány nyitott meg – sok különleges, a hajózáshoz kötődő tárgyat megcsodálhatunk. Kincsként őriz egy ritkaságszámba menő tojást is, amelyet a hajdan háromméteresre nőtt, de több évszázada kihalt madagaszkári elefántmadár tojt: ezt kapta ajándékba egy behajózáskor.

A múzeumi relikviák egy részét a barátok, hajdani kollégák adományozták neki, mondván, itt lesz a legjobb helyen. A megnyitóra például egy olyan fotót hoztak, amely a hazai tengerhajózás szomorú végét idézi: a kép a Vörösmarty tengeri áruszállító utolsó magyar legénységéről készült. Ez volt az egyik utolsó hajó, amely magyar lobogó alatt járta a tengereket.

– Örül a lelkem, mert a méltatlanul kivégzett magyar tengerhajózás értékeit meg kell őriznünk az utókornak. Az én apám is hajóskapitány volt, átérzem a büszkeségüket – tudtam meg a megnyitón a zebegényi Hajózástörténeti Múzeum vezetőjétől, Farkas Judittól.

Ő az édesapjától örökölte meg az éppen harminc éve működő múzeumot. Judit maga is számos hajóutat tett, mert úgy érezte, így tudja hitelesen átadni történeti tudását.

A cserzett arcú férfiak ma is visszasírják azt az időt, amikor a magyart még a hajós népek sorában jegyezték. De a „tengeri medvék” között nőre is lelhettünk:

Orosz Dalma villamos géptiszt az egyetlen magyar hölgy, aki hivatásosként szolgált a tengeren. Igaz, őt „fiúsították”, viccelődnek a deresedő hajú kollégák.

– Már 7-8 éves koromban megfogadtam az öcsémnek, hogy tengerész leszek. Később vérszerződéssel is megpecsételtem a szavam – meséli. A felvételivel nem volt gondja, mégsem lehetett fedélzeti tiszt, mert lányokat nem küldtek ki az odesszai akadémiára. Így ő Leningrádban szerezte meg gépészképesítését. Több hajón szolgált, majd parti beosztást kapott: 1989–92 közt Kínában élt férjével együtt. Az új hajóink – a Bartók, a Kodály, az Erkel – építését felügyelték. De azok alighogy elkészültek, hazánk át se vette őket, hanem rögvest eladták mind. Bármilyen fájdalmasan érintette ez a tengerek magyar vándorait, már nem szállhattak velük vízre. Ma Dalma és férje a Balatonon, egy 70 éves fahajóval vitorlázva élik ki szenvedélyüket. Igaz, a tónak nem sós a vize, de ez maradt nekünk, a magyar tenger...

A maklári múzeum élethű hangulatot teremt, így még rummal telt szeszraktárt is berendeztek.

A szomszéd ember talán ezért ruccan át ide gyakran, stílszerűen kék-fehér csíkos matrózruhába öltözve. Vélhetően az a tábla vonzza, amelyre Popeye kollégáinak kedvenc mondását pingálták. Ez így szól: „A tengerész nem iszik vizet, hiszen a vasutas sem eszi meg a sínt.”