Addig jó nekik, amíg nem 'fedezzük fel' őket

Felröppent nemrég a hír: valahol az őserdők mélyén a világtól eddig elszigetelten élő törzset fedeztek fel. Már a kijelentésben is érződik a fehér ember gőgje: mintha valami különleges bogárfajról volna szó. Fogalmazzunk tehát inkább úgy: egy dél-amerikai őslakos törzs tagjai először kerültek kapcsolatba a külvilággal.

Sokan talán csodálkoznak: még mindig vannak számunkra ismeretlen életformájú népcsoportok? Bizony, s nem is kevesen. A bennszülöttek védelmével foglalkozó londoni székhelyű Survival International nemzetközi szervezet szerint a világon körülbelül száz ilyen törzs létezik.

Közülük 85 Dél-Amerikában – Brazíliában és Peruban –, de megtalálhatóak a délkelet-ázsiai szigetvilágban is. Idő kérdése, hogy mindez meddig marad így. Az viszont bizonyos, hogy a perui törvények még a felkutatásukat is tiltják. Miért? Elsősorban a megmaradásuk érdekében. Az olyan egyszerű fertőző betegségek ugyanis, amelyek legyőzése a civilizációban élő emberek szervezete számára nem gond, nekik az életükbe kerülhet – hiszen immunrendszerük nincs felkészülve rá.

A száz népcsoport között találhatóak olyanok is, amelyek valaha kapcsolatot tartottak a hódítókkal, ám megismerve őket, inkább nem kérnek a „barátságukból”. Ezek közé tartozik például a dél-amerikai mashco-piro törzs, melynek tagjait addig irtottak, amíg a maradékuk bő száz éve az ültetvényeiket hátrahagyva, az őserdőkbe menekülve váltott vadászatra-halászatra.

A kapcsolatfelvételt nehézzé, sőt szinte lehetetlenné teszik a nyelvi korlátok is. Ezt viszont többször is kihasználták már a területükre ácsingózó telepesek. Az indiánok védelmére hivatott brazil kormányszerv, a FUNAI igyekszik a törzsek számára az életmódjukhoz szükséges nem kis területet fenntartani. Ha viszont nem léteznek – mert titokban eltették őket láb alól –, akkor a területen szabad a gazda. Marhapásztorok támadását követően például az akantsu törzs tagjai közül csupán néhányan maradtak életben. Az igazságszolgáltatás tehetetlen, hiszen nincs tolmács, aki a tanúvallomásaikat a bíróság előtt lefordítaná.

Ők is, akárcsak számos egyéb népcsoport, anélkül tűnhetnek el, hogy a természettel való együttélésük módját, tudásukat, nyelvüket, kultúrájukat, hitüket egyáltalán valaha is megismerhettük volna.

ELSŐBBEK AZ ELSŐKNÉL
A külvilággal napjainkban kapcsolatot teremtő vagy ez elől elzárkózó törzsek azonban csupán a töredékét jelentik egy-egy terület őslakosainak.

Hogy kik is azok az őslakosok? Könnyűnek tűnik a válasz: azok, akik először érkeztek egy bizonyos területre. Ám, hogy kik ők, annak a megválaszolásánál már bajban vagyunk, hiszen minden elsőknél voltak még elsőbbek, a legeslegelsők kiléte pedig információk híján általában a múlt homályába vész. Maradjunk mi most annál az egyszerű meghatározásnál, hogy őslakosok azok, akiket az európaiak a hódításuk során az adott területen találtak.

Amerika őslakosai 12-15 ezer évvel ezelőtt érkeztek a Bering-szoroson keresztül. Amikor jó ötszáz évvel ezelőtt a kontinenst a fehér ember is felfedezte a maga számára, 25 milliónyian voltak. A véres népirtások, az indián magaskultúrák elpusztítása ellenére egyes országokban ma is jelentős számban él – néhol az európaiakkal keveredett – őslakosság. Az Egyesült Államok és Kanada területén az őslakosok és a hódítók között több száz évig tartó csatározás az utóbbiak totális győzelmével végződött.

Kevés indián vált az amerikai társadalom részévé, ma nem csak az alkohol és egyéb tudatmódosító szerek tizedelik őket a számukra kijelölt táborokban, hanem a civilizációs betegségek is.

Ausztráliába körülbelül 50 ezer évvel azelőtt jöttek Ázsia felől azoknak az őslakosoknak a felmenői, akik az angolok 1788-as érkezésekor a kontinensen éltek. Lélekszámuk nem érte el az egymilliót, s 250-300 nyelven beszéltek. Körülbelül ma is ugyanennyien vannak, ám a nyelvek harmadát már senki sem beszéli.