'Háromba vágtad, édes jó Lajosom?' 'Nem. Négybe vágtam. Talán nem jól tettem?'

Ilyenkor csak sóhajtani tudok: mennyi ezerszer jobb magyar film van – és főleg volt –, ami visszhang nélkül marad a világban. (Leszámítva persze néhány európai művészfilmfesztivál nagydíjait, de hát azokkal meg nem jár sem nézettség, sem pénz, csak a kóved...) Igaz, egy kivétel azért akadt: amikor a Mephisto kapott Oscart – amúgy nagyon megérdemelten.

Olvastam, minden országban jobban szeretik a saját filmjeiket, mint nálunk. A franciák, a lengyelek pedig ötven százaléknál is nagyobb arányban nézik saját hazájuk műveit, mint a többi országét. Nálunk meg ugye az amerikai filmek tarolnak. De ez mindig is így volt. Kivéve persze, amikor nemigen jöhettek be a nyugati filmek, legfeljebb egy-egy olasz vagy francia vígjáték. Mostanában, amikor a Dunán vagy az m3-on adnak magyar filmeket a múltból vagy a közelmúltból, megdöbbenek. Húszharminc éve nem látott filmek, amelyek akkor nagyon tetszettek – s nem fog rajtuk az idő, ugyanolyan jók, mint valaha.

Óriási a választék, ha azon gondolkodunk, melyek minden idők legjobb magyar filmjei. Rögtönzött kis közvélemény-kutatásom is megmutatta, milyen nehéz kiválasztani, mondjuk, tízet. Meg aztán persze szubjektív is a válogatás, bár vannak abszolút biztosak is, amiket szinte mindenki beválogat: a Hyppolit, a Liliomfi, a Szerelem, a Szindbád, A tizedes meg a többiek, A tanú, Az ötödik pecsét, az Eldorado – és még néhány hasonló klasszikus. Nálam mindenképpen benn van az élbolyban az Isten hozta őrnagy úr. Most megint megnéztem, legalább ötödször, ezúttal az m3-on.

Mitől olyan jó Fábri Zoltán 1969-es filmje? Persze, először is a kiváló irodalmi alapanyagtól. Örkény István a diktatúra elhatalmasodását írja meg a kisember szemszögéből. Mikor válnak a szabályok öncélúvá, ostobán értelmetlenné? Meddig hatolhat be a hatalom az emberek magánszférájába? Meddig lehet engedni magunk és családunk védelmében? Mikor kell kimondani, hogy eddig és nem tovább? Fábri a legfinomabb művészi érzékkel találta el, hogyan mutassa fel az egyedi történetben az általános érvényű igazságot. Ami minden diktatúrára érvényes, kezdőkre és haladókra egyaránt.

Abszurd és általános, mégis beazonosítható, igazi magyar falu, „jó levegővel” a Bükk aljában – ide, a helyi tűzoltóparancsnok házába megy kipihenni a frontharcok fáradalmait az Őrnagy, Gyula fiuk parancsnoka. A család boldogan fogadja és mindent megtesz érte. A lassan teljesen megőrülő katonatiszt minden kényszeres ötletét teljesítik. Egészen a végkifejletig. „Háromba vágtad, édes jó Lajosom?” „Nem. Négybe vágtam. Talán nem jól tettem?" „De. Te mindig jól teszed” – hangzik a párbeszéd a végén a Tót házaspártól. Abszurd vég, de úgy érezzük, nagyon is helyénvaló.

És hát persze a színészek: Sinkovits, Fónay Márta, Venczel Vera, Dégi István mind kiválóak a hálás szerepekben. Latinovits Zoltán pedig talán egész pályája legjobb alakítását nyújtja a látszatra snájdig, úri magyar katonatisztből egyre őrültebb zsarnokká váló Őrnagy szerepében. Csak egy teljesen értelmetlen gondolatfutam: vajon hanyadik Oscarjánál tartott volna? Csakúgy, mint – mondjuk – Páger, Sinkovits, Cserhalmi, Törőcsik, Kulka? Ha amerikaiak? Ha Latinovits nem született volna, a többiek nem születtek volna magyar színésznek? De mindnyájunk szerencséjére: a Jóisten ide teremtette őket.