Dübörög a bádogkanna

Olyan pörgős zenével köszöntött Szajkó Béla, Rontó Géza és Rontó Péter az ónodi Közösségi Házban, hogy majdnem táncra perdültem. Mindhárman énekeltek, Géza vitte gitáron a prímet, Béla a bádogkannán dobolt, Péter rózsafából készült fakanállal verte a ritmust a térdén. Géza és Péter, a két Rontó „tesó” is alig van túl a harmincon, a zenekart nyolc éve alapító Szajkó Béla – aki Géza sógora – pedig még csak 27 éves. Mindhárman többgyerekes családfők, közmunkások, de amint vége a munkának, irány próbálni! Hol az egyikük, hol a másikuk házában, de két éve már legtöbbször a Közösségi Házban.

– Indult nálunk egy uniós program – mondja a fiúkat bemutató Plósz Enikő, a zenekar helyi pártfogója –, amiben ők kezdettől benne voltak. Mint zenészek, nem pénzt, hanem tanítót kaptak segítségül. Kijárt hozzájuk egy miskolci népzenész-zenetanár, Fáy Ádám.

– Sokszor meghallgatott minket – tolja fel sildes sapkáját a fején a zenekarvezető, Szajkó Béla. – Majd azt tanácsolta, hagyjuk a szintetizátort, a gépzenét, tartsunk ki az ősi zenei gyökerek mellett. Mert játszottunk mi hagyományos cigányzenét addig is, de csak a saját örömünkre fakanalaztunk. Ez adja a ritmust, a tejeskanna meg a mi bőgőnk. A dalt és szöveget már akkor is magunk találtuk ki. A tanár úrnak ez is nagyon tetszett. Végül azzal búcsúzott el, hogy mindenképpen maradjunk az eredeti roma zenénél, mert azzal jövőnk lehet. Nálunk Géza az énekes, jól játszik szintetizátoron. Én gitáron, Péter meg szájbőgőzik. De megfogadtuk Fáy tanár úr tanácsát, s mikor elhívtak minket Tiszaszederkénybe, már új stílusban, a mostani hangszereinkkel zenéltünk. Ezért különben Ónodon sok roma zenész kinevet minket ma is. A faluban nincs is tán olyan család, ahol ne lennének zenész felmenők, nekünk is voltak. Még a 100 Tagú Cigányzenekarba is bekerült ónodi. Na, Szederkényben minden elektromos cucc nélkül nyomtuk, csak kanna, kanál, dobgitár volt. Mezítláb táncolt rá a közönség. A lassúbbakra csingeltek, a pörgősekre csapoltak – járták a roma csárdást. Nagyon szerették a muzsikánkat. A magyarok szinte jobban, mint a romák. Mert nékik ez különleges volt.

– Ma már ott tartunk, hogy egyre több falunapra, rendezvényre hívnak minket – veszi át a szót Géza. – Arnóton, ahol alig akartak bennünket leengedni a színpadról, olyan neves előadóval is felléptünk, mint Pataki Attila. A mostani ónodi falunapra meg eljött Pál Dénes, a Voice zenei tehetségkutató verseny miskolci nyertese.

– Tiszapalkonyára is meghívtak, méghozzá egy kocsmába, hogy legyen élőzene – folytatja Péter. – Ott is olyan zenét játszottunk, ami teli van szerelemmel, jókedvvel. Gyógyítja a bánatot, belemászik a füledbe, szívedbe, úgy megfog. Óriási tapsot kaptunk, s már jött a telefon, hogy várnak megint. A tulaj azt mondta, az ellátás mellé most már ad gázsit is.

– A zenekar neve Ónodi Fiúk...

– Nem valami ütős – dünnyögi Béla –, de eddig nem volt jobb ötletünk.

– Ónodi Dzsipszi Band? – kérdez vissza Géza, amire töprengő csend a válasz. A névkeresők magukba mélyednek, majd Béla kiböki: – Fekete Láng!?

Kitör az egyetértő taps, igen! Enikő ismét lelkesen dicséri a fiúkat: megbízható munkások, példás az összetartásuk, nekik a család mellett a zene az életük!

Géza felsóhajt: – Csak nagyon kéne egy menedzser! Aki megóv minket a félrecsúszástól, egyengetné az utunkat.

S búcsúzóul eljátszanak még néhány dalt. Olyan szép, hogy alig tudom otthagyni őket...